Agónia
I.
ólmos ablaküvegek mögött állva
rettenet ülepszik hámló szobámra
elillan az álmok színes ruhája
reményeim is lassan elkószálnak
téli utakon hintve a fájdalom
sápadt ködfelhő oson a tájakon
vetített fénysugár lelkemnek vásznán
könnyeim árkot ásnak arcod láttán
nem bánom azt sem ha kés metszi szívem
s fájdalmasan belém hatol már minden
keselyűk visongnak a véres földön
vágyam lök feléd ez a gyilkos ösztön
s ha elszáll életem utolsó álma
miért epekedtem mind veszni vágyna
rettenet ülepszik hámló szobámra
elillan az álmok színes ruhája
reményeim is lassan elkószálnak
téli utakon hintve a fájdalom
sápadt ködfelhő oson a tájakon
vetített fénysugár lelkemnek vásznán
könnyeim árkot ásnak arcod láttán
nem bánom azt sem ha kés metszi szívem
s fájdalmasan belém hatol már minden
keselyűk visongnak a véres földön
vágyam lök feléd ez a gyilkos ösztön
s ha elszáll életem utolsó álma
miért epekedtem mind veszni vágyna
II.
miért epekedtem mind veszni vágyna
s elragad a jövőnek hattyúszárnya
hólepel-fényű a szerelem arca -
szemem rőt kaláriskönnyei rajta
hólepel-fényű a szerelem arca -
szemem rőt kaláriskönnyei rajta
siratom bimbóba rozsdállt szerelmünk
undok koboldok táncoltak felettünk
életünk álmaink sorsunk meglopva
rajtunk élte ki magát e rút horda
kiforgatva kincseinkből a nincsen
trónolunk s nevetve játszik a minden
gúnyos kacajokkal visszhangos űrök
pergetik időnk de várok és tűrök
sorsunk görbe tükre néz ránk kacsintva
egy boldog érzést villantana mintha
undok koboldok táncoltak felettünk
életünk álmaink sorsunk meglopva
rajtunk élte ki magát e rút horda
kiforgatva kincseinkből a nincsen
trónolunk s nevetve játszik a minden
gúnyos kacajokkal visszhangos űrök
pergetik időnk de várok és tűrök
sorsunk görbe tükre néz ránk kacsintva
egy boldog érzést villantana mintha
III.
egy boldog érzést villantana mintha
s az idő a fogait vicsorítja
alvadt álmom lifeg a lét oldalán
hervadt virágokkal szögelt a magány
lényegtelent festő szavakba lépve
sodródik értelem az önvesztésbe
kopogó könnyekkel józanodó lélek
hattyúhalállal tovasodró vétek
s bár foszlik az álmok talmi ruhája
idegen szépségek örök hiánya
sebzi fel a szeretet meleg ölét -
fémes-hideg világba löki a fényt
gonoszul ránk vicsorog a kor kínja
dobálná lelkemet a végső hinta
IV.
dobálná lelkemet a végső hinta
halállal lakolva vonulunk mint a
vágóhídra szánt barmok az útfélen
kifőzött tervekkel gyász-feketében
szöges gondokban vesztegelő lények
ablakot táró erején átlépnek
vashengerek hasán lapuló alom
vérét-hullatott globalizáltakon
átsüvít a szél a téli éjszakán
kifeszül a fény az ében éj haján
foszladozó kéj a nyomorhölgyeken
keresett kegyelmet végül föllelem
a farkasszerelem messzire hordva
csend ül és béke az ősi ormokra
csend ül és béke az ősi ormokra
angyalok állanak a várfokokra
vaksi álmokat tülkölve felverni
lélekharang a hazugot kergeti
ébredeznek népek hullámtengerek
kik csipkerózsaálmokban rengettek
bevégeztettek szerepüket játszva
mint kétezer éves hattyú halála
sűrű éj haján fakuló csillagok
történet végén agóniánk zokog
zeng a mene mene tekel ufarszin
topzódó képek mögül az utcaszín -
pocsolyalélek fröcsög a porondra
por bohócáról szakad az álorca
VI.
por bohócáról szakad az álorca
ellobban a láng s az élet kanóca
korommal égő vérrel permetezve
szanaszét verve az Isten kegyelme
forgácsok szállnak a lengő ágakon
életünk delén ücsörgő árva rom
süt a halál vicsorgó fehér foga
testünk férgeknek szentelt gyászlakoma
csicsázva guberált létezést mímel
csábos hangzású költeménnyel rímel
a darabban felcsendülő ária
s a halálba kiáltozó pária
túllicitálja a pengő érceket
lassacskán a cimbalmok sem zengenek
VII.
lassacskán a cimbalmok sem zengenek
holott szeretet mozgatott hegyeket
a hegyek és halmok mind megrendülnek
Isten szavai lágyan hegedülnek
süket füleknek ez szerelmes ének
vaksi álmokat kerget minden lélek
a vágy villamosai kisiklanak
s a hitetlen élet mind halált arat
a földön sziporkázó emberiség
vesztő asztalára rakott teríték
disznó kaján gyomrában elmerül
miként szűz nagyot huppan és elterül
s hegyen sem állnak gondolatfenyvesek
tűzben hamvadjanak el a fegyverek
VIII.
tűzben hamvadjanak el a fegyverek
gyomorból szökkennek gombafellegek
ellene fordul keze csinálmánya
magaslatokról zúdul kapzsisága
a láng a széllel karöltve messze száll
elég a ház kert s az élet pernyevár
hamuesőn göndörödő felhőkből
iszap sár vörös tengerár a földön
a cintermekben keringőző halál
arat és minden élő kapitulál
mind lennebb halad lógó orrú lélek
szeméből fények mind aludni térnek
kénykegyre megadja magát a hattyú
s szarvát növeszti az utolsó fattyú
IX.
s szarvát növeszti az utolsó fattyú
elnyelné a világot mint százkarú
polip s a medúzafő mértéktelen
szenvedésekkel veri meg hirtelen
a lépre csalt behódolt emberi fajt
kábulatba fullasztva a néma jajt
és jószerencsés lesz minden útjában
brillírozván népektől csodáltan
ékesszóló hangján a varázslat
béklyóba köti a szent tudásvágyat
megbabonázza az alvó tömeget
szépen pingált szólamokkal törve meg
a tengerből felmerülő tíz karmú
birodalmon feltörő szörnyhatalmú
X.
birodalmon feltörő szörnyhatalmú
gyomrában az alélt haldokló hattyú
melynek gyenge éneke foszlány ajkán
tudván - neki nem terem babér a fán
dicsfény sem siker sem árva falat
szabadon többé már nem foghat halat
vesztére homlokára sütött bélyeg
hamis dalok hangjai vezették meg
táncoló bolond király zenéjére
a porond láncot csörgető medvéje
elbutult szemében az engedelmes
felelet többé már nem a felséges
Atyát üdvözlő hódoló alázat
csupán jól leplezett istenutálat
XI.
csupán jól leplezett istenutálat
egy darab mit hazug próféta játszat
az igazság régen elhullott frázis
bálvány ott a nagy város hét dombján is
de létezik még a törvénynek magva
maradék mely a bálványt megtagadta
erdő rejti s barlangok menedéke
az Igaznak elpecsételt szent népe
Isten védi és oltalmazza létét
szájából nem származik hamis mérték
hogy Kinek hitt ő mindig is jól tudta
szívébe vésődtek Igéi a múltba’
Kinek a törvénytelen fordít hátat
a végleg ledarált globális állat
XII.
a végleg ledarált globális állat
mely folyton istent farag önmagának
óment fél és gólemeket készíttet
az Igazra azt kiáltja feszítsd meg
tévelygő csillagok a vak homályban
megvezetettek mélység angyalával
megfogattattak arany csillogással
megkötöztettek sötét mágiával
bár csapások hullnak rá kíméletlen
testét tűz égeti agyát gyötrelem
eszét veszi fájdalom s issza a vért
Istent teszi felelőssé mindenért
sokat harácsolt és semmije sincsen
tehetetlen bábjátékos a színen
XIII.
tehetetlen bábjátékos a színen
sodortatva álmaiban a nincsen
fuldokolva vágyai hatalmában
verve gyűlölet tudatlanságával
tévelyedett csillagok keringője
sátáni étek hull a terítőre
mióta Mihály ledobta az égből
a földre egyre kevesebb jut fényből
nincs már hatalmában egyetlen út sem
a fény s igazság nem kell neki úgy sem
gyűlölet feszíti bensejét végleg
nincsen mód hogy börtönéből kilépjen
s bár kevés reményem s gyenge a szívem
mégis hiszem hogy enyém lesz a minden
XIV.
mégis hiszem hogy enyém lesz a minden
s győz az ki kitart az isteni kincsen
hit remény szeretet együttesében
ébredező hattyú lélek-fehéren
világító fénye a mennyei Atyának
trónon ülő báránylelkű Fiának
Szent Lelkének meggyógyító ereje
halálból is feltámasztó szerelme
„ha Isten velünk kicsoda ellenünk”
de ne higgyed hogy győzhetsz hitetlenül
nem szereted jobban Őt mint Igéjét
utolsó e perc hogy megragadd kezét
tudom hogy szavam nem ment ki hiába
ólmos ablaküvegek mögött állva
XV.
ólmos ablaküvegek mögött állva
miért epekedtem mind veszni vágyna
egy boldog érzést villantana mintha
dobálná lelkemet a végső hinta
csend ül és béke az ősi ormokra
por bohócáról szakad az álorca
lassacskán a cimbalmok sem zengenek
tűzben hamvadjanak el a fegyverek
s szarvát növeszti az utolsó fattyú
birodalmon feltörő szörnyhatalmú
csupán jól leplezett istenutálat
a végleg ledarált globális állat
tehetetlen bábjátékos a színen
mégis hiszem hogy enyém lesz a minden
