Agónia (szonettkoszorú)

 Agónia

I.

 ólmos ablaküvegek mögött állva
rettenet ülepszik hámló szobámra
elillan az álmok színes ruhája
reményeim is lassan elkószálnak

téli utakon hintve a fájdalom
sápadt ködfelhő oson a tájakon
vetített fénysugár lelkemnek vásznán
könnyeim árkot ásnak arcod láttán

nem bánom azt sem ha kés metszi szívem
s fájdalmasan belém hatol már minden
keselyűk visongnak a véres földön

vágyam lök feléd ez a gyilkos ösztön
s ha elszáll életem utolsó álma
miért epekedtem mind veszni vágyna

II.

miért epekedtem mind veszni vágyna

s elragad a jövőnek hattyúszárnya
hólepel-fényű a szerelem arca -
szemem rőt kaláriskönnyei rajta

siratom bimbóba rozsdállt szerelmünk
undok koboldok táncoltak felettünk
életünk álmaink sorsunk meglopva
rajtunk élte ki magát e rút horda

kiforgatva kincseinkből a nincsen
trónolunk s nevetve játszik a minden
gúnyos kacajokkal visszhangos űrök

pergetik időnk de várok és tűrök
sorsunk görbe tükre néz ránk kacsintva
egy boldog érzést villantana mintha

III.

egy boldog érzést villantana mintha

s az idő a fogait vicsorítja

alvadt álmom lifeg a lét oldalán

hervadt virágokkal szögelt a magány

lényegtelent festő szavakba lépve

sodródik értelem az önvesztésbe

kopogó könnyekkel józanodó lélek

hattyúhalállal tovasodró vétek

s bár foszlik az álmok talmi ruhája

idegen szépségek örök hiánya

sebzi fel a szeretet meleg ölét -

fémes-hideg világba löki a fényt

gonoszul ránk vicsorog a kor kínja

dobálná lelkemet a végső hinta

IV.

dobálná lelkemet a végső hinta

halállal lakolva vonulunk mint a

vágóhídra szánt barmok az útfélen

kifőzött tervekkel gyász-feketében

szöges gondokban vesztegelő lények

ablakot táró erején átlépnek

vashengerek hasán lapuló alom

vérét-hullatott globalizáltakon

átsüvít a szél a téli éjszakán

kifeszül a fény az ében éj haján

foszladozó kéj a nyomorhölgyeken

keresett kegyelmet végül föllelem

a farkasszerelem messzire hordva

csend ül és béke az ősi ormokra

V.

csend ül és béke az ősi ormokra

angyalok állanak a várfokokra

vaksi álmokat tülkölve felverni

lélekharang a hazugot kergeti

ébredeznek népek hullámtengerek

kik csipkerózsaálmokban rengettek

bevégeztettek szerepüket játszva

mint kétezer éves hattyú halála

sűrű  éj haján fakuló csillagok

történet végén agóniánk zokog

zeng a mene mene tekel ufarszin

topzódó képek mögül az utcaszín -

pocsolyalélek fröcsög a porondra

por bohócáról szakad az álorca

VI.

por bohócáról szakad az álorca

ellobban a láng s az élet kanóca

korommal égő vérrel permetezve

szanaszét verve az Isten kegyelme

forgácsok szállnak a lengő ágakon

életünk delén ücsörgő árva rom

süt a halál vicsorgó fehér foga

testünk férgeknek szentelt gyászlakoma

csicsázva guberált létezést mímel

csábos hangzású költeménnyel rímel

a darabban felcsendülő ária

s a halálba kiáltozó pária

túllicitálja a pengő érceket

lassacskán a cimbalmok sem zengenek

VII.

lassacskán a cimbalmok sem zengenek

holott szeretet mozgatott hegyeket

a hegyek és halmok mind megrendülnek

Isten szavai lágyan hegedülnek

süket füleknek ez szerelmes ének

vaksi álmokat kerget minden lélek

a vágy villamosai kisiklanak

s a hitetlen élet mind halált arat

a földön sziporkázó emberiség

vesztő asztalára rakott teríték

disznó kaján gyomrában elmerül

miként szűz nagyot huppan és elterül

s hegyen sem állnak gondolatfenyvesek

tűzben hamvadjanak el a fegyverek

VIII.

tűzben hamvadjanak el a fegyverek

gyomorból szökkennek gombafellegek

ellene fordul keze csinálmánya

magaslatokról zúdul kapzsisága

a láng a széllel karöltve messze száll

elég a ház kert s az élet pernyevár

hamuesőn göndörödő  felhőkből

iszap sár vörös tengerár a földön

a cintermekben keringőző halál

arat és minden élő kapitulál

mind lennebb halad lógó orrú lélek   

szeméből fények mind aludni térnek

kénykegyre megadja magát a hattyú

s szarvát növeszti az utolsó fattyú

IX.

s szarvát növeszti az utolsó fattyú

elnyelné a világot mint százkarú

polip s a medúzafő mértéktelen

szenvedésekkel veri meg hirtelen

a lépre csalt behódolt emberi fajt

kábulatba fullasztva a néma jajt

és jószerencsés lesz minden útjában

brillírozván népektől csodáltan

ékesszóló hangján a varázslat

béklyóba köti a szent tudásvágyat

megbabonázza az alvó tömeget

szépen pingált szólamokkal törve meg

a tengerből felmerülő tíz karmú

birodalmon feltörő  szörnyhatalmú

X.

birodalmon feltörő szörnyhatalmú

gyomrában az alélt haldokló hattyú

melynek gyenge éneke foszlány ajkán

tudván - neki nem terem babér a fán

dicsfény sem siker sem árva falat

szabadon többé már nem foghat halat

vesztére homlokára sütött bélyeg

hamis dalok hangjai vezették meg

táncoló bolond király zenéjére

a porond láncot csörgető medvéje

elbutult szemében az engedelmes

felelet többé már nem a felséges

Atyát üdvözlő hódoló alázat

csupán jól leplezett istenutálat

XI.

csupán jól leplezett istenutálat

egy darab mit hazug próféta játszat

az igazság régen elhullott frázis

bálvány ott a nagy város hét dombján is

de létezik még a törvénynek magva

maradék mely a bálványt megtagadta

erdő rejti s barlangok menedéke

az Igaznak elpecsételt szent népe

Isten védi és oltalmazza létét

szájából nem származik hamis mérték

hogy Kinek hitt ő mindig is jól tudta

szívébe vésődtek Igéi a múltba’

Kinek a törvénytelen fordít hátat

a végleg ledarált globális állat

XII.

a végleg ledarált globális állat

mely folyton istent farag önmagának

óment fél és gólemeket készíttet

az Igazra azt kiáltja feszítsd meg

tévelygő csillagok a vak homályban

megvezetettek mélység angyalával

megfogattattak arany csillogással

megkötöztettek sötét mágiával

bár csapások hullnak rá kíméletlen

testét tűz égeti agyát gyötrelem

eszét veszi fájdalom s issza a vért

Istent teszi felelőssé mindenért

sokat harácsolt és semmije sincsen

tehetetlen bábjátékos a színen

XIII.

tehetetlen bábjátékos a színen

sodortatva álmaiban a nincsen

fuldokolva vágyai hatalmában

verve gyűlölet tudatlanságával

tévelyedett csillagok keringője

sátáni étek hull a terítőre

mióta Mihály ledobta az égből

a földre egyre kevesebb jut fényből

nincs már hatalmában egyetlen út sem

a fény s igazság nem kell neki úgy sem

gyűlölet feszíti bensejét végleg

nincsen mód hogy börtönéből kilépjen

s bár kevés reményem s gyenge a szívem

mégis hiszem hogy enyém lesz a minden

XIV.

mégis hiszem hogy enyém lesz a minden

s győz az ki kitart az isteni kincsen

hit remény szeretet együttesében

ébredező hattyú lélek-fehéren

világító fénye a mennyei Atyának

trónon ülő báránylelkű Fiának

Szent Lelkének meggyógyító ereje

halálból is feltámasztó szerelme

„ha Isten velünk kicsoda ellenünk”

de ne higgyed hogy győzhetsz hitetlenül

nem szereted jobban Őt mint Igéjét

utolsó e perc hogy megragadd kezét

tudom hogy szavam nem ment ki hiába

ólmos ablaküvegek mögött állva

XV.

ólmos ablaküvegek mögött állva

miért epekedtem mind veszni vágyna

egy boldog érzést villantana mintha

dobálná lelkemet a végső hinta

csend ül és béke az ősi ormokra

por bohócáról szakad az álorca

lassacskán a cimbalmok sem zengenek

tűzben hamvadjanak el a fegyverek

s szarvát növeszti az utolsó fattyú

birodalmon feltörő szörnyhatalmú

csupán jól leplezett istenutálat

a végleg ledarált globális állat

tehetetlen bábjátékos a színen

mégis hiszem hogy enyém lesz a minden