KÉT VILÁG KÖZT
Magasságnak fényes mennyezetén
madarak tolla firkál az égre, -
lelkemnek felröppent tükörképe:
mélységtől elrugaszkodott remény.
Szív dala szállt szépre, jóra törve:
mellkasomban forrongó szabadság,
s holt anyaggal féltőn óvó rabság
minden ábrándját földhöz gyötörte.
Ketreceim béklyója körbefon, -
míg szerelmedhez görcsösen tapad
szűnni nem akaró vágy zenéje...
Bár menekítne szemednek kékje,
de lelkemhez csak foszló sár tapad,
-s valóság pofonja ég arcom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése