Tűnő idő spiráljában
fagyott szavam szédeleg,
szélmart lelkem dideregve
karvalyálmot kerenget.
Elmealkony vére hasad,
kopik fáradtan dalom,
vetkőzve az ifjúságból
önmagam elringatom.
Naiv bizalmamnak keze
égen kapar untalan, -
jeges űrnek sűrűjében
felolvasztom magma(gam)
Szívem szeretete kopog
világ csukott ajtaján,..
Krisztusnak arca fellobog
komor égbolt fényhaján.
Felvillantja szem sötétjét
éji sugár-koszorú, -
földi létből kirajzoltan
nem öldös már szívború.
Égi létra perspektíven
léptem előtt felmered,
föllépve rá meg nem állok:
sóbálvánnyá nem leszek.
Vándorlásom itt a földön
lassan bevégeztetik, -
útjaimat a menny felé
fénycsapások kövezik.
Emberi ész és értelem
csődöt mondnak idelenn,..
látom Arcát, hallom Hangját...
vár (l)égibusz: ”Jössz velem?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése