A KÁRHOZOTT
Szomorú vagy, kiégett lámpa a szemed
szép remények falni járnak beléd,
bensődből a lélek messzire esett, –
farkasod oson a város peremén.
Hol árnyékléted haldokolva szürkén,
egy picit kéken – épphogy csak élet –
haláltusáját vívja a lét űrén –
lassan agonizál örömtelenséged…
Rideg télvirágok mind arcodra fagytak,
sivatagi vándor, csacska köveken
fehér botoddal botladozva caflatsz,
botor gondolatok, fáradt-öregen
hamvaznak a szerdák, és mea culpát
ver szíved horpadt mellkasod mögött,
nevetést lopnék arcodra – a múlt fáj,
s boldog látás szemedből megszökött.
Én a szívedig már nem keveredek el,
vagy nem volt, vagy útközben elgurult,
betiltott állapotban hagytál engem, –
hagyom, hogy végleg elnyeljen a múlt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése