Menedékében

 MENEDÉKÉBEN
A lelkem felnő, mint virág -
a völgy-hidegben tündököl,
és vágyak sziklaszirtjein
feloldó vére bűnömön:
suhanó kendő balzsama, -
száll vigasz, mint a hűs öröm.
Majd szikra gyúl az éj szemén
s dagadó pára: könnyözön
lepi el arcom válaszul, -
szeretete lesz bűvköröm,
és zsebbe rejt egy éjszakán:
ne lepjen el a földgöröngy.

/Megadott szavakból: lélek, virág, szikra, kendő, hideg, zseb, válasz, vigasz, ne, majd /

bZs   

Felemás tavasz

 FELEMÁS TAVASZ

Dalom szárnyalni szeretne égen,
sötét árnyakkal viaskodik az ész,
baljóslatú felhők szállnak az éjben,
fejem fölé terpeszkedik a vész-

madár harsogó dala – rikoltoz,
vajúdó világot csókol napsugár,
részegen keringőző fák sírbolton
ugrándoznak kábultan és bután.

Felemás tavasz kétszínű maszkban
egyik kezével ad, másikkal rabol:
mit elvetett az esztelen gyűlölet -
dicsősége helyett most meglakol

az ember, kiguberált természet
könyörtelen adósát ringbe hívja:
megfizetteti a rablott kincseket -
büntet mielőtt lökne a sírba.

Felemás tavasz sápadt napfénnyel
cicázgat a vajúdó világ fején:
egyik kezével ad, másikkal elvesz -
derűre borút hint, borúra – fényt.

bZs   

A Tavasz íze

 A TAVASZ ÍZE
Tavasz íze csorog alá a tájon
csókot lehel fák karjára a fény
rózsaszínű felhőarc - színes álmon
lustán nyújtózó ház mögött a kék

hómaradék kísértetére égből
harsogó madár éneke rikolt
csirip-csirip víg dallama szárnyal
árnyak mögött elhaló tél sikolt

naplándzsák pengéje keresztbe vágja
jeges völgyek megfagyott kévéit
bársonyszél-paplan borul a szántásra
altatva bő termés ígéretét

zümmögő kórus - méhek keringőzve
reményteljes álmukat hintik szét
dermedt csontjaimat élettel szőve
reám csókolják a Tavasz ízét.

bZs    

Tavasz-disztichon

TAVASZ-DISZTICHON

Lám, hamar új tavasz éled az emberi víg örömökre,

Búvik a múltba a tél, fárad a hókaru éj.

Nem szegi kedved a zúzmara és a fagyos sunyi rémek,

Már elosonnak a kék ég magasán - fut a szél.

Elhal a tél fagya: rémül a zord jege - fény töri össze,

Isteni dal muzsikál, sok kicsi lány dala száll.

Fények üdén citeráznak a dombokon és kacagóan

Már madarak dala száll, sárga aranyban a táj.

bZs

Apokalipszis

 APOKALIPSZIS

Álmok riannak hasadó tavaszban
hasadóanyag illanó magasban
reccsen a fáknak kérges valója
drapéria leng - halál takarója
kisikló vonat - az élet felsikolt
apokalipszis sötét lova nyihog
versenyt ügetve fakó lovassal
földnek lakóit leláncolni vassal
reng a tenger roppan a földkéreg
rikolt a halál - ragadozó féreg
rágva a lelket emészti félelem
imádkozókat övezi védelem
emberi élet szálló pici pára
derűnek ború - háború az ára
ennivalónak magas lesz az ára
Antikrisztus chip kerül homlokára
ki adni s venni élelmet szeretne
de életet étellel nem szerezhet -
kit ez időben legyőz testi kényszer
bűnbeájult világgal együtt vész el

Vadvirág

 VADVIRÁG
Eldalolom különc világát:
zuhatagon bolyongó vágyát,
odvas fakéregbe bújt tavasz,
elrejtett élete: kincs-kamasz;

Neveletlen nyers erő gőze,
vadvirág ő: erdőnek őze -
megriad, ha szellő kergeti, -
futva - szúrják eső szegei.

Lábára hurkolódott bűne
gubancolta az útvesztőbe’ -
önlelke fogságába tapad:
kinyújtott kézbe beleharap.

Bárdolatlan elme-utazó, -
sértett virág - szirmot hullató,
maga ellen fordulva lázad,
maradéka: útszéli vágyak.

bZs   

Nélküled

NÉLKÜLED
 
Felködlő arcod képe rebben,
tekintetem múltadban bolyong,
Áhítatom néz körül benned -
tűnt évek szívéből rád dobog.

Álmom megszégyenítő emlék:
félbevágott arc mosolyodon,
Hozzád ma is áradva mennék,
de lelkem elég egy pofonon.

Nem voltál több mint pásztoróra:
véges úton röpke délután,
Isten és én vagyok tudója -
hagytalak elgurulni bután.

Visszavágyó lelkemben lobban -
holt szerelmünk képe felhasít -
Tudatom szilánkokra robban:
hol mennyországom, ha nem vagy itt?

Lenni ekképp adatott

 Lenni ekképp adatott

Lenni ekképp adatott minékünk:
földi éltünk piciny csalfa láng,
rózsaszín bujkáló benti fényünk
csiklandozó nap mosolya ránk.

Örök tavaszt álmodó körúton
abroncsba zárt ég a szemgolyó,
odafelé s visszavivő úton
körforgásnyi létünk: holt folyó.

Örvénylő part messzi ábrándképen:
lélekhordalék-hegy kikötő,
kifakult virág - a rózsa - képen
tüskésen visszafenyegető.

Letépett vágyaknak temetője
kőkoporsót álmodik fölénk,
szirmait szétszóró rózsa tője -
hegyes tőrű bozótja sötét.

Lenni ekképp adatott minékünk:
földi létünk piciny csalfa láng,
viaszkönnyek csorognak miértünk,
s fölöttünk még kihajt ibolyánk.

bZs