Poet.hu versek

Hol Rómeó és Júlia

Hol Rómeónak testét rágja,
s Júliában kapar a kéj,
lecsapott vágy a nyár halála:
megdermedt őszbarna éj.

Félelmek önbíráskodása,
mint büntető törvénykezés:
értelem hirtelenhalála -
gyásztermő gennyes kelés.

Hol Rómeónak testét rágja,
s Júliában féreg foga,
égbe zuhant szerelem ára:
pokoli gyászlakoma.

Bukás, kontra megváltás I. rész

Vigyázni kellene minden álmunk -
az idő arcunkon mélyre szánt,
földre szikkaszt minket magányunk,
s cserépdarabokra hull a szánk.

Testünk araszol, mozaikképbe
rendeződik az eszme - teraszán,
mielőtt a szeretet elérne -,
szétoszlik a kezdet tavaszán.

Kezet nyújtani a fellegekbe,
s várni, hogy sugárban dőljön ránk
isteni dimenzió kegyelme,
mielőtt a végzet földbe ránt.

Az éteri tér foncsortükréből
arcunk üdvözülten mosolyog,
emlékként az élet kezdetéről -
mikor képe bennünk ragyogott.

A földdel egyenlővé lett lelkünk,
elfeledtük szép ábrázatát
annak, ki előre látta bennünk
a féregként megbúvó halált.

Azt hazudta volna nekünk Isten:
a kert egy fájáról sem ehetünk?
Így vész el álmunk kételyeinkben,
s egymás szemében minden hitelünk.

Hol az ég...

Hol az ég és föld összeér,
a végtelent ott találom,
köröttem élő költemény
és valóság minden álom.

Felragyog mosolygó arca,
átölel karjával a fény,
megszűnik a lélek harca,
időtlenre vált a remény.

Sárgult fotó, kopott emlék
lesz a csábos piros-alma,
nem rettent többé a nemlét -
őriz a Hatalmas karja.

Bolond szerelmes vers

Egykedvű napom ihlettelensége
gyötri a lelkemet, múzsámat várom,
szavaimat tartani a reménynek -
vele járva halkuló délutánon.

Ne illanj gyorsan, mint lehelet, pára, -
köröttem csak a roncsolt idő zenél,
elgyötört fogaskerekeken járva...
maradj itt, ne fuss, hadd érintselek még!

Érezzem élek, bőrömön szenvedély
égjen, a lelkem úgy sem érint téged,
szólj rám vagy bömbölj, kezed nyújtsad felém,
emelj vagy sújts le, - hasogasson élet!

Hajad arcomba lengjen, zilálja szél,
bőröm borzolja, kósza lelkem rázza,
számodra úgyis csak a testem beszél -
ne múljon e nap nélküled, hiába.

Fuss hozzám te rém, vakulj, rímelj velem,
robbanjanak fel éjszakád szörnyei,
elbírok minddel, előre edzettem -
erőre, - nem hullanak már könnyeim.

Kárhozott nem leszek, úr a szeretet,
életem veled vagy nélküled éljem,
mindegy már ez eszelős szerelemnek, -
ne nézd, hogy halni jár belém a lélek.

Életem - kántáló énekem

lágy esőnek feszül arcom
mossa, mossa el a hangom
odatartom, odatartom
élet szagát halál porát
vigye messze ezüstégbe
aki megszült s felnevelt
halál karjába terelt
romlott gyümölcs alma körte
ki a szívem összetörte
messze vitte, messze vitte
fegyver élével beterelt
halálszagú ketrecébe
guggolok, guggolok
lesben várom a napot
akolban a szárnyas állat
szépen énekel magának
szerelmetes éneket
csak magának, csak magának
aki engem nem szeret
szívemre páncélt veret
megvakítja szép szemem
csillagokra felszegez
ablakába, ablakába
ezüstcsont-magányba tárva
liliomos éjszakába
jéggé-égett szép erénnyel
senki néki nem felel
csak magának énekel
visszahull árvaságába
rázuhan romantikája
szépsége mint kőhalom
felzokog a dombokon
szerelem, szerelem
te átkozott gyötrelem
virágozz az éjszakába`
kiabálj sötét szobákba
csillagokkal kivert égen
tündököljön fényességem
öleljen, öleljen
erős karjába vegyen
tenyerével szeressen
tenyerébe temessen

 

Egy szerelem margójára

Ez a szerelem betegséggel bókol,
mélységbe ránt és a mennyekig csókol,
elvész az ész és vele az értelem -
áthatja, megveri éltem, lényegem.

Értelmetlenül pusztulnak percek,
arcomat cserzik sós könnytengerek,
egyetlen ölelést álmodik testem,
a vágy vacogva markol, nem ereszt el.

Két izzó kezem szorongat egy álmot,
mit lelkem a lelkedben meglátott:
tükörben villant önnön rejtett képe,
egy feledhetetlen mesét mesélve.

Világkép

Opál-fényű hajnalok
erezett homályán ballagok -
utam hazafelé visz.

Talpam alatt oszlopok,
tartópillérein föld forog -
alatta tengernyi víz.

Fönn az ég-zeniten
örök Ararát kikötője leng -
angyalok viszik hírem.

Fodor-fehér ormokon
bárkámban életem hordozom
- kikötőm szivárvány íve.

Álmaimat kibontom,
a pusztulás fölé tornyozom
- túlélem életemet.

Hajómmal révbe jutok,
mennyeknek útján befutok
- a felemeltetésbe.

2010. március

Érzéki csalódás

Kerestem az üdvösséget,
hazug lélek belém lépett,
kísértet volt, már nem ember,
én is voltam - nem is egyszer.

Magamat én majd` megadtam,
vágya álnok - rúgott rajtam,
régen múzsa volt a neve,
neki én a szerelmese.

Illúzió, mint a hitem:
láttam azt, hogy ő a minden,
arcom elmerült tükrében, -
lecsúszott a hamis fényen.

Kígyó volt ő, tudom immár,
hasította lelkem villám,
természeti katasztrófa
lett az arcom - lett az arca.

A második cigaretta

Körmömre égett az élet,
sápadt cigarettacsonk
füstje száll a gangon,
szürke szfumátó lengi be
az alkony-rózsaszín eget.
Reményhegyek hulláma
terjeng, ahogy szívem pulzál,
nem hátrál, életért remeg.
Végső csepp vérig képeket
vetít szemem a falra,
ábrándok születnek, egy
másik cigarettára gyújtok.
Szikra száll, lobban az élet,
foszló ködök mögött
a Nap vérvörös pupillája
tágul - a vakító lencse -,
felhelyezem szememre.
Most szép az alkonypír,
ahogy a horizontot átfesti,
feszül a homály függönye,
megáll az idő s kiterjed, -

vár, amíg ezt is elszívom.

Emléked

Rozsdássá kopott ábrándok,
Hajnali fények múlása,
Lehulló napok, mint álom -
Oldódnak az éjszakába.

Elalvó dalok fülemben,
Csendbe halkuló szózatok,
Múlttá fárad az érzelem -
Amint szétfoszlik a hangod.

Múló jelenbe karcolom
Kamaszos arcod, alakod,
Vadsuhanc-sörény hajadon
Átsuhan emlékillatod.

Virágos csókunk tolvaja:
Zord idő kering a gangon,
Illanó szeszek mámora -
Keserű marás a torkon.

Ezüstös holdleány ring a
Fátyolos Tejúttengeren,
Féltve-őrzött kis ladikba
Feledtem veled-életem.

Keményen nem szólok...

Keményen nem szólok hozzád világ -
csontokat tör a lágy dallam,
tudd meg, hogy Ő, Aki mindent lát -
kezét nyújtja neked halkan.

Többé nem használnak a feddések,
azoktól makacs maradtál,
a rideg kőtáblák és törvények
nyomdokán halált arattál.

Szívedet serkentem énekemmel -
szóljon egy szerelmes nóta,
hogy rád nyílhasson a kegyelem
fénytől áradó ajtója.

Hulljon reád mennyei vízesés:
apádnak feltörő könnye,
Jézus a testvéred, hidd el, és
menj be - a te örömödbe!

Bizonyság

szürkülő éjek nappalok
szemembe rogytak a fények
csendbe nyújtózó tél nyomán
szívembe rejtett ígéret
lapul és vár hogy felragyog
s halottaiból föléled
lankadt senyvedő nőszirom
s futnak a rózsák az égnek
kitárt kikeletszárnyakon
virágok hada lépked
égi rónákra híd hajol
napból szivárvány kéve
ígéret-rügyek pattannak
növények szárba lépnek
zöldekbe feslő dombokon
föltornyosodik az élet
kikelet harcol nyomdokon
maghasadással a rétek
búzatengere áradón
kenyerét szüli a népnek
dal kél újra az ajkamon
s tollam hegyén az ígéret
szavait lángra lobbantom
s hálámat tárom az égnek

s hogy mindezt újra láthatom
bizonysága hogy élek

Azt hiszem, mégiscsak...

Kicsorbulnak a kimondatlan szavak,
leírhatatlan tátong az űr belül,
dühös vagyok, és dühös az indulat -
lehetnék nyugodt, de valami benn feszül.
Bár volnék jó ember, de mostanában
mintha hiába telnének napjaim,
lépek a meghasadt gondolat nyomában,
arcomon lassan domborodik a kín.
Szebb az álom minden realitásnál,
élem az életem, mintha nem is lennék,
festett égen ezernyi látomás vár,
csábító kékjével hívogat a nemlét.
Faggatom bensőm, hogy fáj-e a magány,
vagy fájhat-e bármi is a lélek vásznán,
hol a valótlan megfoghatatlanság
van, s a csókra csók habcsókos látvány?
Kirakatablakból bámulom az ember
arcán, hogyan rendeződnek a ráncok,
s agyam tétován azon mereng el,
hová - e szürke eminenciások?
Lelkemet fektetem bársonyos ágyra,
valamikor a vers volt menedékem,
s pihenni várt az álmodás szobája,
hogy túllépjek az élhetetlen léten.
A puszta lét kevés, nem élet az élet!
A tapasztalat őrjítő unalom -
másokkal ha sodortat a végzet,
sorstalanság kísér az utamon.
Amikor még múzsámmal együtt jártam
ezüst-hajnalon, tüzes naplementén,
lebegve a mindenség-galaktikában,
enyém volt a hit, szeretet és remény.
De eltűnt, s az aggódás kopár szirtjén
fény pengéje élesen metszi szemem,
s félelem s kétség magvait hintvén,
járni ez időben már nem kegyelem.
Harmóniám gömbölydedségét keresem,
de örvénybe ránt az elmúlás-tudat,
azt hiszem, mégiscsak létezik Isten:
a Valaki - hogy mutasson kiutat.

 

Anyámat én már...

Anyámat én már levedlettem,
nem ér el ajkáról a feddő szó,
falrahányt borsó, de így szeretem,
- nem lehet többé gardírozó.

Sokat ütött és vert szavával -
minek a mihaszna önbecsülés! -
"Majd a szőlőbe mégysz kapával,
ha nem tetszik a hegedülés!"

A vonósra ő kényszerített,
mivel a zongora túl drága volt,
így szállt el vonyítva az ígéret,
s szívemben félelem zakatolt.

Míg társaim boldogan élték
felhőtlen gyermekkorukat, játszva,
én sohasem leltem meg a békét,
s családban is maradtam árva.

Ma már tudom, hogy ő sem volt
egykor, csak egy mostohagyerek,
szívén egy vésett keserű seb volt,
mit mélyen magába temetett.

Anyámat én most karomba veszem,
- nem érheti semmi szemrehányó,
minden rosszat feledve szeretem,
- ajkán bocsánatkérő a szó.

Szerelemmel verve

Most még őrület lángja leng, érzed?
Sötét fények fontak nekem téged,
sugarai közt lassan vakulok -
káprázatában lelkem elbukott.
Nem élek, mert tiport a vágy nagyon,
látod, megháborodtam, hát hagyom -
ennyit ér szép szemérmem s a kereszt,
melyről leszállt lényem lázadó test.
Konok arccal nem félek pokoltól,
bár ajkam titkos imákat mormol,
mégis szelíd béke, csend vesz körül,
remélve, szívem egyszer majd örül,
ha fárad végre a hús igézete,
s feltámad újra a szellem élete.

De addig harcol az érzés s értelem,
s ha el is esem majd csendben vértelen,
elém jön Ő, s bár szívem megremeg -
életem többé nem lesz vert sereg.

TONIGHT /Blues for Bono/

Valamit adnék neked ma este,
amit csak én adhatok, senki más,
még nem találtam meg mohón keresve,
mit annyian adnának neked repesve,
bár előtted hever a világ - haver.

Teli a kamra és a szíved, yeah,
nincsen szükséged neked semmire -
meggazdagodtál - szép kemény szíved -
fagyott kristály, - vigyázz megreped,
ha rázendít keményen a rock, haver.

Amit ma neked adhatok, annyit ér,
mint halnak a bicikli, vagy a kenyér,
mit fuldokló világnak nyújt kezed,
de Te is csak ember vagy, mit is tehetsz,
meztelen jöttél a világra, haver.

Te esendő, érted a szívem remeg,
szükséged van kitárt karra, ya...
nem voltam fétisimádó, s nem leszek,
sztárokért én nem őrülök meg, yeah -
mit adhatnék neked ó, szegény haver?

Gazdag vagy, a világ előtted hever,
teli a szív, a kamra, minden kerek...

Ragyog, mint kristály szép kemény szíved,
Ragyog, mint kristály szép kemény szíved,
szép kemény szíved, ó, szép kemény szíved...

Szerető kezembe veszem ma este,
forró hitemnek tenyerén lágyul,
hogy emlékezz, honnan indultál el, yeah,
s tedd azt, mit tettél annak előtte,
mikor semmid nem volt, csak a hit, haver.

Ma felolvasztom szép kemény szíved,
s látni fogom, hogyan olvad a jég...
Valentin-nap estje van ma, este, yeah,
reped a kemény kristály szíveden -
forró szeretetem kezében, haver.

Fétis-imádó, mindenki mindene? -
tudod, ez nem könnyű, nagyon nehéz,
de hiszem, a kristály enged ma este...
szép kemény szívedet fogom kezembe`
s mennyekbe csókolom, mennyekbe, haver.

Ragyog, mint kristály szép kemény szíved,
Ragyog, mint kristály szép kemény szíved,
szép kemény szíved, ó, szép kemény szíved...

Egyetlen Bálványomnak Valentin napra.

 

Márciusi ének

Napsugárban áll a világ,
Hold ezüstjében elpihen,
Madárének buzgón trilláz,
Csalogánydal nyitja szívem.

Márciussal jő a tavasz,
Bimbóban rejtve a világ,
A sok szép ígérethalmaz
lassan kibontja a szirmát.

Réten színes virág serken,
Az erdő zöld jelmezt ölt fel,
Csermelycsobogás a lelkem,
Bársonyos boldogság tölt el.

Tavaszi szellőnek hátán
Búbánatom messze téved,
Aranyló kék égnek láttán -
élettel telik az ének.

Létalap

énekelnék ritmustalan
rímtelenül féktelenül
szabadon
szódzsungelben
bóklászom
szavakon
kövezzék a lapos partot
csapásomnak irányt adó
mederben
felhőfátyol
szárnyában
rejtezem
Csipkerózsika sorsomat
én királyom csókjaival
megváltsák
jégszoborból
testemet
kihántsák
részeg betűk ti tettétek
sorstalanná csapongóvá
életem
Kősziklára
ráállva
létezem

2011. április 26.

Lélekutazó
(a kék bolygó)

messzi égen a kék térben
lélekutazó vagyok
tekervényes tejút-fényben
tündökölve ragyogok
a szerelem felemésztett
vezekelhetek nagyot
forró égöv a fejemen
tüzelnek rám csillagok
kétpólusú szemem szikráz
égen hűlök és halok
keskeny úton evickélve
billegek és ballagok
egyensúlyozva szüntelen
glóriáznak angyalok
csilingelést csen fülembe
szívenütő dallamot
keringőzök fent az égbe`
pólusok közt illanok
sántikálok jobbra-balra
tán hullócsillag vagyok(?)
haladok az égen hűtlen
fölöttem az angyalok
szárnyaikon üdvözülten
lélekutazó vagyok

Vetített kép

Várom a tavaszt, vagy majdnem azt?
Mindig várok valamit, s közben
életem szellő szárnyán illan, -
kihuny az őszsarjasztó ködben.

Évszakoknak hátán elsuhan,
mint a röpke nappalok fénye,
s ahogy ködbe vész minden utam,
úgy zuhan a naplementére.

Valaki állítsa meg a percet,
míg vetített kép csupán e lét,
s ha álmaim filmje lepergett, -
valóra váltom minden percét.

 

Téli kép

Suhanó árny csak az élet,
színes fák fekete-fehérek,
lombjukat vesztett kertben
szunnyadnak télavar-létben.

Hó alatt zokog a szívem,
köröttem fagytüskés minden,
hamvadó boldogságtüzek
hamvait ernyedten hintem.

Jégcsokros gyémánt-ablakban
álmaim dermedni hagytam,
megkövesedett arcuk
tavaszig nyugszik a fagyban.

Ég termeibe vágyva

Szavak, repesve várok rátok,
mikor csillag-esőben járok,
üres az űr, forgat a semmi
- hazafelé vivő utakon.
Jöjjetek, kínjaim összefonnak,
míg nevetésről álmodoznak
zokogó testem csontjai.
Rá gondolok, arcom felragyog,
talán nem múlékony csoda,
ha lelkemmel tapinthatom -
kiért árad verseim sora.
Érte nyúl szeretetem karja, -
mert egyedül őt szerettem,
terheim magamban cipeltem.
Harcolok,- sokszor oly nehéz -
gondnak súlyával sújt a vágy,
csókjával kínom enyhítené:
balzsamozná bánatát...
Kelő nap sugara messzire kerül,
rám mered könnyes arccal az ég -
szaggatnám borongós függönyét:
reményablakot nyitni holnapokra,
virágaimat szirmaira bontsa
az azúrkéken felvillanó fény.
Lássam szép jövőmet - nézve
szeme ezüsttó-tükrébe,
boldogság éledjen arcomon,
fénytekintete emeljen légbe -
ég termeibe - Úr templomába,
hol nyugalomra simuló testem
áradó bugyborékolása
minden bentről feltörő szavam, - s
beírja lelkem Istennek honába.

Lapáton a sors

Szökött fegyencek a szavak,
lázadó szirén a múzsa,
kártyavárrom az akarat -
lelkemnek szárnyát lehúzza.
Kopott fényű a pillanat,
az élet egy foszló vászon,
hamisan fest a pirkadat,
s már nem fogódzó az álom.
Nyárnapsugár dideregtet,
a tél nem ver meg faggyal,
fásultan jő a kikelet,
fáradtan ásít a nappal.
Harcaim kapitulálnak,
vágyam fehér zászlót von,
a szerelem rezignáltan,
gyűlölet dacosan bókol.
Házamat nem óvják falak,
törvénykezik a lélek...
látás, mint kőtábla hasad,
a szellem pixellé égett.
Jelenem sosem volt nekem,
múltamat szüli a hajnal...
eszem még békén kenyerem,
vagy koldulok majd haraggal?

Szépen zengő

Lelkem adom szépen zengő dalnak,
míg elmúlás bitangol köröttem,
Istené leszek egy pillanatban -
szerelemmaggá válok a szélben.
Elvetem magam szavak selymébe,
leszek az élet eleven bokra,
reményhozó holnap sűrű éjben:
gyümölcstermő virágoknak csokra.
Szelíden hajló növény a szélben -
bús tegnapot hátam mögé dobva -
károgó varjaknak vak reménye
ellen kardot kötök oldalomra.
Szép-szándékú szívemben az öröm -
fénylő gyémántcsepp a lépes-mézen -
terem sok drága, oltott gyümölcsöt
lombosodó szerelem kertjében.

2009. szeptemberi vers átírt változata

Valentin-napig

Arcomra fagytak a fények,
bánatba borult a lelkem,
az elveszett világnak
fájdalma nem érint meg.
Keménnyé tette szívem
szerelmednek hiánya.
Ezerszer csókolom arcod,
mint egy megveszekedett,
erkölcsi érzéket fojtva -
lelkiismeretem tompa.
Szüntelenül csak vágylak,
mosolyod bensőmbe égett -
magamra húzom mohón
takarónak emléked.
Ágyhoz ragadva döglök,
álomba ölellek téged,
dacosan duzzogok délig,
folytonosan a vágyak
kergetnek csak utánad.
Barangol bennem a hangod,
ábrázatod megéled -
repedt fotókon sárgán
villannak fel a fények...
halok érted és élek.
Valentin-napig hagyom
élő halottként bujkálj,
bújócskát játsszál bennem,
majd elengedlek végleg -
nem leszek többé az árvád,
mennem kell - a világ vár.

Ima a rózsaketrecből

Istenhez nyújtom a kezem,
szívem tárom rózsaágyon,
felhasad a sóhaj bennem -
megremeg a rózsatábor.

Mélyről törő szívfájdalom:
féktelenül zúgó méhraj,
vértengeren csónaksorsom -
árad - nem tarthatja érfal.

Életem a gyilkos rózsák
tüskéinek lett a foglya,
rózsaketrec királylányát
emeld fel kék csillagodra.

2008. szeptember 7.

Arabeszk

őszi szél citeráz
ághúrok között jár
pirosan cirkulál
mint a vér körbe jár

táncot ütemre jár
pörögve keringőz
levelekkel szambáz
mint erdőkkel az ősz

őszi szél citeráz
süvöltve keringőz
levelekkel karján
dalol a vén dizőz

ütemre cirkulál
ereimben a nyár
hervadó vén bolond
testemnek avarán

őszi szél citeráz
ághúrok között jár
ereimben a nyár
elalszik tél karján

2010. november 10.

A Tél dicsérete

Sötét és meleg-barna tél -
halk békédbe betemettél.
Mint medve vackában,
úgy pihen lelkem
összegöngyölve
mélységed szépségén -
sötét és meleg-barna tél.
Csipke szemfedős arcod,
hósipkás fejed - koronám:
gyermekkort rajzolsz rám,
bársonypaplanodba
bújtatom álmom -
sötét és meleg-barna tél.
Beléd hajtogatom magam:
puha szőrmebundádban
éveim zúzmaráját oldod.
Alkonytüzed fénye
ünneppé olvaszt öleden -
sötét és meleg-barna tél.

A Fény

Az álom fátyolarca szép,
A kertből eltűnt sok virág,
A fáknak karja int feléd,
Rabolva jő a télvilág.

Holnapra késő ébredés, -
De várj míg feltápászkodik
Benned a lélek - oly kevés, -
Szüntelenül panaszkodik.

Tavaszt ha várod, nyílik az,
Kullogsz rongyos ködök mögött,
Ernyedt szemedben nincs vigasz
- Látomás benne megkötött.

Majd szél süvöltve jő, sikít,
Mint túlvilági lavina...
Fátyolos álmot elvakít -
A fény - Magasságos Fia.

2011. november 11.

Üvegfal mögött

Én? - itt egy kávézóban, Pesten
írogatok... Ihlet? Á, dehogy!
Pátosz nincs, csak elfog e percben -
ki én már ritkán mozdulok.
Második gyermekkorom élem,
ismered Te is ezt, úgy tudom:
amikor ifjakká lesznek vének,
s nem öregszenek az úton.
Az idő nem vár, állunk mereven,
kirakatablakban az arcom...
Egy kéz int - sóbálvány mozdul,
arcán még kőmosoly harcol...
Szememből grafitkönny gördül,
súlyosan koppan a padon...
Vitrinben állunk, szökik az idő... -
ráncokon feledve a nyom.

Megtanultam

Ha kimondom, mit gondolok sokszor,
azt hiszed, negatív vagyok, holott csak
nem tudok egyfolytában hazudni,
rózsacsokrot a dögevő dombokon.
Hogy keserű lettem? Nem szép a lelkem,
mint magánnyá süllyedt vénlányoké?
Talán többet tudok a lélek-késekről,
s kimondom, mit más gondolni sem mer:
a nincs-tortára nem verek habot,
álruhát nem festek üszkösödő testre...
Jó a szimatom, érzem a szagot ott,
hol a parfümös mosdatlan lelkek
széles mosolyokkal fenekednek,
valós, vagy vélt sérelmet elhallgatva;
mikor kést nyomnak hátadba orvul -
s szakadnak persze, mert kell a szakadás -
hogy hitben próbáltak meglátszódjanak.
Nem, én nem fényezem magam - minek?
De nem titkolom, ha bánkódik lelkem
azon, ha tőrt vetnek függöny mögül, orvul.
Velem az életgödrök tanították meg,
hogy nyilván vágjam szívébe késem
annak, kit arra érdemesnek tartok.

 

Vén király

Nézd a szakállas Napot,
beleöregszik az égbe!
Szemeit meresztgeti
a kékszakállú télbe.
Lányos mosolyú vigyor
éktelenedik arcán,
vén kecske, sokat látott, -
aranyozza a világot.
Hold hercegtől a stafétát
diadallal veszi át -
naponta, - hiszen király:
nyájasan uralkodik a
fényes égi harmónián.

Variációk egy témára III. - A bűn zsoldja

Az éj sűrű és hallgatag,
akár a sír felőli hang...
élve eltemetett percek
a régmúltból felserkennek.

Klasszikus filmek vásznáról
dallam száll szívembe fájón,
élesztenék királyfiat,
ám az ártatlanság kihalt.

Szürkeségből kipattanok,
múlt meséi s az angyalok
röpítenének tehozzád, -
kutatom a képed - hol jársz?

Álom-kastélyban ébredek,
kinn a tankok dübörögnek,
találat érte szívedet, -
fekszel híján szeretetnek.

Sötét ravatal az ágyad,
koporsód a züllött vágyad,
romlottságod sava szétmar
- életed elégett szivar...

Árnyékod van, nem egyéb itt!
Hallod Andersen meséit?
szíved szétszedte a vétek:
odaveszett szép szemérmed.

Magasról zuhant le géped -
felrobbanva tested égett,
égen hűlt hiányod lebben:
halotti lepel felettem.

Vajha visszaadhatnálak
bölcsőd ringató anyádnak,
megszülnélek szerelemnek, -
de ölelni nincs már tested.

 

 

Variációk egy témára II. - Mérték

ájulj rám vad égbolt
kéken elzuhanva
mint kimetszett fák a
vérző pusztákon át
jöjjenek a lovagok
erénnyel felszerelve
szélmalommal harcolva
ég-kalodába zárnak
szárnyakat röptetnek
lelkemben tejút nyílik
királylánnyá csókolnak
lemetszik vadhajtásom
perelnek e kor ellen
hol aranyifjak mind
varanggyá vedlenek
torkukon kéj és vér
férgek álarc mögött
vizenyős szemeikkel
cédát ölelnek szegve
harmóniánk kedvét
csak egy pillanat és
szörnyeteggé válok
ha elfelejtem Istent
messzire fuss akkor
szobámban oroszlánok
kifent fogakkal de te
mértéket rajzolj körém
fuss el árnyékomból

Variációk egy témára I. - Erényöv

magamra csatolom erényövemet
harmóniám kékszemű szörnyeteg
alatta zöld mocsár lárva-tengerek
jöjjetek most középkori erények
felhasít modernség vaktölténye
lovagok páncélinge mögé bújok
tejút-fehér lelkek ragyogjanak
söröskorsóban gyöngyszemek
én felcsatolom az erényövemet
varjak ellen kard az oldalamra
éneklek a középkor hajnalán
kemény-öklű igékbe öltözködöm
feketémet megiszom asztalon
pisztolyom már élesítve vár rád
robban az idegekre feszülő perc
lovagok vágtáznak át a szobán
öldökölik lopott harmóniám
pengeéles e kor vakít és vérez
fetrengve másnapos sörökben
törött korsók szilánkjait iszom
középkori lovagok ti védjetek -
én felcsatolom az erényövemet

Színek varázsolnak

Míg álmaim körülöttem égtek,
riadtan futottam fel az égnek,
távol a föld durva éleitől -
mentve magam izzó sebeimből.

Te öldöstél legélesebb késsel,
amíg kecsegtettél puszta kéjjel,
a szerelemnek esélyt sem adva,
lelked elárult-magára hagyva.

Tested mögé hiába is nézek,
jelmezek közt bujkálnak a tények,
belül emésztik elrejtett éned -
bomlanak múltad vásznán a képek.

Hű csak a festékeidhez voltál,
lelked fájdalmasan síró zsoltár,
melytől ártatlanul azt kell hinnem:
testeden túl te voltál a minden?

Ha kigyúlnak ég boltján a fények,
színek varázsolnak feledésnek
sok epével kevert boldogságot,
s már feketét is fehérnek látok.

 

Színek varázsolnak

Míg álmaim körülöttem égtek,
riadtan futottam fel az égnek,
távol a föld durva éleitől -
mentve magam izzó sebeimből.

Te öldöstél legélesebb késsel,
amíg kecsegtettél puszta kéjjel,
a szerelemnek esélyt sem adva,
lelked elárult-magára hagyva.

Tested mögé hiába is nézek,
jelmezek közt bujkálnak a tények,
belül emésztik elrejtett éned -
bomlanak múltad vásznán a képek.

Hű csak a festékeidhez voltál,
lelked fájdalmasan síró zsoltár,
melytől ártatlanul azt kell hinnem:
testeden túl te voltál a minden?

Ha kigyúlnak ég boltján a fények,
színek varázsolnak feledésnek
sok epével kevert boldogságot,
s már feketét is fehérnek látok.

Egyedül

Megriadt szavak vigyázzban állnak,
ha hívom őket, mind messze szalad
boldogság-szülő álomvilágba,
hol az illúzió mi megmarad (...)
Csonkolt lelkek félholt érzése
rést hasít a kacér álmokon -
ingoványon az élet, s furcsa
felismerések ablaka nyílik
a holnapon... az elme meghasad.
E vers is, mint a mai nap - veszett -
ki szexbe, ki piába menekedett,
én azonban az Úrhoz kiáltok -
kereszttel szakítok boldogságot.
Ma kilépek a szobám ablakán -
ha az Úr kegyes, talán megragad,
beszorulva egy ketrecben kárálok -
kapirgálom a szabadságomat.
Tükörbe nézek - nem az a torz -
csupán az arcom túl szabálytalan,
utálat támolyog a falakon -
ahogy a világ képet mutogat...
Szeretet-halandzsák mint lándzsák -
üresen szállnak szerte a szavak,
felverik a csend harmóniáját
s közülük egy sem mond igazat.
Már az sem valós, amit látok -
keserű köpés röppen a szájból:
kérődzik az unalom szent tehene -
fájdalmas velőmben engem csámcsog.
A halva-született gondolatok
papírt és tollat nem érdemelnek...
keserít, hogy írnom kell így is -
mint kényszerrel feltörő érzelmek
az oktalan szerelmek idején.
Verseim - mint pár silány rokonom
élvezhetetlenül hulló szirom -
tehénlepénykupac - sokat nem ér,
magam mégis velük vigasztalom.
Miért, miért e rengeteg panasz?
keserű e beszéd - tudom, tudom,
de nem segít itt semmi szép malaszt
- saramat nekem kell eltisztítanom.

Születésnapi ima

Istenem segíts, ne legyek reményvesztett
csak az idő teheti, hogy szívem reszket
magamért sírok ma, magam maradtam
magam vigasztalom magamat malaszttal
Mindenkit csak vágya hajt, meg az ösztöne
nincs mögöttük magasabb rendű ösztöke
ki élni akar, mind kiélni akarja idejét
de mit használ a test, ha eladja lelkét?
Test magasztalása - ember szeretete -
mágia-maszkban a gyűlölet Istene
csalás és ámítás - szerelem-varázslat
parázna hitek csak káromlás, gyalázat
Istenem, segíts most, hogy Reád nézzek
ha nem látlak, csúszós az út és én félek
félek áruló rosszabbik magamtól -
Kainomtól, Júdásomtól s a haragtól
Bárányomat lapuló farkas figyeli -
Piroska előtt a nagymamát mímeli
Ó ájtatos köntösben a békepapok -
arcukon a kenetteljes máz ragyog
Mutasd Uram arcod, fogd meg a kezem
ne hagyd, hogy lelkem önmagánál legyen
ne verjek kezeidbe újabb szegeket -
tanítsd meg, mi is az isteni szeretet!

2011. október 8.

Hazafelé

Csillagok lehulló sugara
vezeti tévelygő léptem,
hazafelé veszem utamat -
repülök a déli széllel...
Arcomon dermedt emléknyomok
karcai mesét mesélnek,
arról hogy tőled hogyan s miért
váltam el rád csukott éjben.
Nem leszek többé a cafkarongy,
kibe lábadat töröljed -
létem pornál többre hívatott:
szárnyalni hívott az Isten.
Béke helyett béka brekegett
perspektívánk üres ágyán:
démonjaid hordája taposott
rút vágyaid lencsilányán.
Eldobálom minden emlékemet,
mit hazugság festett rólad,
szétszaggatom az álarcaid:
én mintáztam "őket" ó, jaj!
Becsapott énem irtózata -
hasítja villám az elmét -
Kire is szórtam én pazarlón
szerte az Isten kegyelmét!?
Fájdalom marja a lelkemet,
mint sebbe szúrt üvegszilánk,
keresem balzsamos takaróm -
fedni a nélküled-hiányt.
Ez volt az utolsó balkanyar -
homokra épített álom -
Lehetek sokkal boldogabb,
ha sorsomat Istenben áldom.

Menedékében

A lelkem felnő, mint virág -
a völgy-hidegben tündököl
és vágyak sziklaszirtjein
feloldó vére bűnömön,
suhanó kendő balzsama -
száll vigasz, mint a hűs öröm.
Majd szikra gyúl az éj szemén
s dagadó pára: könnyözön
lepi el arcom válaszul -
szeretete lesz bűvköröm
és zsebbe rejt egy éjszakán,
ne lepjen el a földgöröngy.

Megadott szavakból: lélek, virág, szikra, kendő, hideg, zseb, válasz, vigasz, ne, majd

Őszelő

Kertek alatt szökik már a nyár,
üde-zöld bőrét levedlette,
magára öltött ködfátyolán
bomlik az őszi színek selyme.

Piros szél szalad az utakon,
lelkeket borzol robogása,
vágtat az őszülő dombokon,
füttyét hetykén arcunkba vágja.

Sebesen fut neki a télnek,
fák remegve hajolva félnek,
levelükkel zizzenve sírnak...

Valami ismét meghalni tér -
míg szív magában remeg és fél,
ha új évszak hajnala pirkad.

Védtelenül

Búcsúzni indultak szép meséink,
visszaálmodott múltam kottáján
skálázik a megvénhedett idő.
Halkuló foszlányok riasztanak,
tőrével metsz egy emlék-pillanat,
leláncolt akarat vágyzenéje
illúziót fest az alkonyégre.
Szerelmes dal kígyózik fülembe,
lassan magába görbít a tér is,
de ólálkodó szenvedély mégis
lázas verítékbe vonja arcom -
reám csorog vérével az alkony.
Vágyam egy végső mentsvárat kutat
körmeim újra sebzik a múltat:
látszatlét-börtön sem védelmez már -
szerelem-emléked bilincsbe zár.

Legyünk
(Flow)

Mikor hullámokban tör a szerelem,
légy kicsit romantikusabb velem!
Éjsötétben kereslek botladozva,
belém merülő arcod ég fodrozza.
Bizakodón kibérelném két karod -
bölcsőjébe dőlve lágyan ringasson,
(fázok ebben a rideg téli nyárban)
nélküled - nézd - huzatos az ágyam!
Vezess szerelem katedrálisába!
Oldódjon lelkem abroncsos magánya.
Ha keményre edzették a szíved,
engedd, hogy lefejtődjenek a kérgek.
Ne félj romantikában úszni velem,
lírai felhők közt ez kegyelem...
Hagyd, hogy lágyan feloldódjon szíved
s keveredjen ajkam ízével ízed!
Véred oldódjon vérem áramába, -
sodorjon messzi Óperenciára...
Nem vulgáris, csupán emberi képlet,
hogy ketten így alkotunk egy képet:
önző lét fogságából szabadulva -
lebegünk szerelmes-egymásba gyúlva.
Sötétből eregessük ki a sárkányt -
olvadjon szívünkről minden ármány!
Ragadd meg szárnyam, hogy velem szállhass
jégszíveket olvasztó örök nyárban,
hol ránk dől létünk holdas éjszakája,
és elborít a színek kavalkádja.

Átvinnénk...

Rám üvölt a karcos semmi,
Hűlt bőrbe bújtat a világ,
Szeretnék már hozzád menni -
Menteni a végső szikrát.

Kivérzett a mi szerelmünk -
Szurkán tündököl a magány,
Csókunk, az üdítő nedű
Jeges leheletbe csap át.

Szívünk odvas üregében
Fagypengéjű űrünk zenél,
Talpunk alatt az út véres -
Rohan széles ösvény felé.

Te ott állsz s szorongva várod
Kezem közé ragadjalak,
Lehulló nap egyet lángol,
S elég a horizont alatt.

Utolsó csókunk emléke
Bódultan leng fejünk fölött,
Átvinnénk a túlsó partra,
De Nagy László elköltözött.

2010. május 22.

Viszlát a mennyben

Ha elsodornak nappalok -
csendedbe felkapaszkodok,
megbúvok a tenyeredben,
kisgyermeki gömbölydeden.
Szélbe fújom minden vágyam,
felfekszem a szivárványra,
nem őrölhetnek az órák,
lelkem fényezi szent tórád.
Igédet szellem zsírozza -
szívem súlyát hogy feloldja,
ne nyomjon el nehéz átok,
hegyek felett vígan szállok.
Szárnyaiddal röptetsz fennen,
haldoklik a világ bennem,
reszketnek már a démonok -
fényed mindent beborított.
Arany, ezüst elkápráztat,
fül nem hall és szem nem láthat,
a ráció fel nem foghat -
fényesebb mint a gondolat,
káprázatos az ajándék,
mellyel odaát vársz rég...
Csókot leheltél szívembe,
viszlát, nemsoká a mennybe’!

táncoló kislány

táncoló kislány a lelkem,
báránnyá szelídült testben
őrült-vörös táncparketten,
vagy mosolygó rózsakertben
táncoló kislány a lelkem...
a szenvedély tompa tüske,
nem szúr olvadó ezüstje,
a szenvedély gyönyörű kép
hófehér kirakat-tündér...
báránnyá szelídült kertben
nevető napsugár lettem...
valódi álomgyár e nyár -
lelkem táncoló kisleány,
forró csokoládé a kedvem
egy tükörtó-táncparketten.
huncut nevető napsugár
fényezte festmény ez a nyár,
a szenvedély olvadt tüske -
nem sért többé fémezüstje,
tükörtó-szép táncparketten
táncoló kislány a lelkem...
báránnyá szelídült testben
mosolyajkú rózsa lettem...

A Zarándok

Üvegtenger felé vitt utam
s mikor a Fényöbölbe értem,
reám ülepedett halk Béke
s hogy várnak rám, biztosan tudtam.

Éteri tisztaságú zene
csörgedezett alá az égből,
lelkem duzzadt a reménységtől
s szakadozott az éj fellege.

Nyugalom áradt az Emberre,
lelkében patakok buzogtak,
látt`a meredek töltésoldalt,

hol ezer csónak megfeneklett,
s bár ott csak tévhitűek voltak -
a Kegyelem Őt felemelte.

Megadott szavakból: remény, béke, tévhit, fényöböl, töltésoldal, felemel, zene, tiszta, nyugalom, Ember...

Örökség

A létezésből ez maradt neki:
tollba mondott festett szerelmei
lepingált szavak, sóhajsikolyok
villódzó fények vonatablakon
szétszabdalt futó látomások
fényképszelet, mit idő felvágott
délibáb-égre vésett képzelet
párát ziháló forró könnycseppek
szeme öblén vérző gyöngynedvek
lávaizzás csókolatlan szájon
vulkáni hamu a kihűlt ágyon
mélytó-varázs, tikkadt bánya titka
meszes tárnaszájak hasadéka
barlangi torok feltörő gőze
szilánkos szívek széthulló köve
kopott hitszavak, repedő remény
- romokat benövő vad televény.

2009. április 27.

Mert nem engedted...

Múlik a hő, már múlik a láz,
telik a végzet - az idő ás...
Mi volt ez, kérdem, elbotlás,
tévedés vagy nyelvbotlás?
Keresem fájdalmam okát...
csak ma még ne kapjak gutát!
Hirtelen rám szakadt jelen
vulkánként törő felismerés -
nekem feszül, mint durva kés.
Józanság angyala leszáll,
elhagy a ködlengető homály.
Felszámolás lesz itt, bizony:
kimúl’ ez iszonyatos viszony.
Belevágok egy friss acélt -
pacemakere lesz majd a cél.
Aztán egy hűvös szép helyen
tettemet megbánva vezeklem.
Óvó rács ölelésében
lelkem az ég felé röptetem,
szövögethetek kedvesen
pókháló-lenge verseket...
Remélem, tetszik ötletem -
megváltás lesz ez, kedvesem,
mert nem engedted, te pimasz...

majd szívemre borul a vigasz.

Régebbi versem.

Szerelem-kőedény

számomra a szerelem olyan
mint egy költemény - tintával
szavakba írott illékony kőedény
mint elérhetetlen utáni örök vágy
izzás megfoghatatlan ágy testetlen
kívánság hol csak a lélek ég és ölel
folyton rajzolva arcot festve testet
s egy érintéstől szivárványos kútba
hullanak a tagok és az estek s egy
felhőarcon semmivé kenődnek a
formák mégis úgy szorít karjuk
lábuk s csókol szájuk mintha
érezhető s fogható lenne a tinta

2011. május 9.

Angyalszárnyon

Álmaim visszaadnak a múltnak,
Alkonyégen apró fények gyúlnak,
Karom öblén halkan altatgatom,
Emlékeim tükrében az arcod.

Csendbebúvó angyalpata dobog,
Szívem sarkantyúzzák a csillagok,
Végtelenbe vetem meg az ágyam,
Értelmünket keresgélve vágylak.

Hiányomnak veszett ebe ugat,
Reményem szegi rettegő tudat,
Lábam alatt görgő földgöröngyök -
Gurulnak a színes üveggömbök.

Ifjúságunk tündérarca lebeg,
Fénye kopott elmúlásba pereg,
Míg a neved világgá kiáltom,
Sírva ringatózom angyalszárnyon.

2011. április 19.

Csorog az este

Arcomra sötét csorog: az este,
könnyeim lassan véresre festve,
karom görcsösen téged ölelne,
de egyre kopik a naplemente.
Veled szebben festene az arcom,
de ellebben előlünk az alkony,
és lámpafény veri fel a balkont,
még a harangok kongását hallom.
Szerelmem vegytiszta áramába
sodródsz, s én egyre szorítanálak,
szívem áradó patak-ölelés,
emlékünk csókolom rád és te égsz,
sajog az est bágyadt sötét teste,
villám-késekkel eget felmetszve,
harcol lelkem, az álmok elégnek,
de fellázad a szív és remélek...
Magányunk párosulni fog egyszer,
örvénylik majd velünk a Naprendszer,
kék ábránd nyílik a végtelenben,
s én lényegeddé válva létezem.
Veled lehetek véges önmagam,
karod öblében ringok, színarany,
mézízű csókod a végtelenbe -
emel az elcsorgó naplemente.             2011. április

Felúszom a szivárványra

Most a világ szúr és repeszt,
Most van az, hogy továbbmegyek
Vagy ha égen ablak nyílna,
S talán Ő magához hívna...?
Kétkedés itt mit sem ér már -
Elér a mennyei fényár.

Mért’ van az, hogy minden éget,
Szavak s versek csak az élet -
Otthonom lett minden ócska
Elbicsaklott metafora...?
A világ csak szúr és repeszt,
Most van az, hogy továbbmegyek.

Halál kése vérzi lelkem -
Naponta kell újjá lennem,
Születni a pirkadattal -
Fogja kezem egy őrangyal.
Ha a világ szúr és éget,
Szavak versek csak az élet.

Várnak habzó verstengerek,
Parttalan sorok verdesnek
Az élet Kősziklájára -
Felúszom a szivárványra.
Kétkedés itt mit sem érhet -
Elér a mennyei végzet.

Ha a világ szúr és repeszt,
Fogd a kezem, el ne ereszd,
Tövisbokrok közt lépdelek -
Most van az, hogy továbbmegyek
Az élet Kősziklájára... -
Felúszom a szivárványra.

Vadvirág

Eldalolom különc világát:
zuhatagon bolyongó vágyát,
odvas fakéregbe bújt tavasz,
elrejtett élete: kincs-kamasz.

Neveletlen nyers erő gőze,
vadvirág ő: erdőnek őze -
megriad, ha szellő kergeti -
futva - szúrják eső szegei.

Lábára hurkolódott bűne
gubancolta az útvesztőbe’ -
önlelke fogságába tapad:
kinyújtott kézbe beleharap.

Bárdolatlan elme-utazó -
sértett virág - szirmot hullató,
maga ellen fordulva lázad,
maradéka: útszéli vágyak.

Eljegyezve

Tisztuló csendben a keskeny úton
magányom picit sem riaszt,
károgó varjak sajnálatában
karod jelent nekem vigaszt.
Ajkam a jó szót már nem koldulja,
vagyok magamnak kedvesen,
bennem az egység gömbölyű dallam:
nem darabolja semmi sem.
Letettem életem, ahogy kérted,
bár lélek még testnek falaz,
csapong káprázat itt-ott szememben,
gúnyol a kísértő grimasz.
Lábam az ég felé megvetettem,
nem űz sekélyes földi vágy...
léptem ott halkul az éji csendben,
hol a hótiszta nászi ágy.

 

Uram, én követlek

Mi maradt még nekem? Vágyaim haldokolnak...
Látom arcod az égen... elhoz majd a holnap.
Elveszett mindenem, de már semmit sem bánok,
Ha jön az éj - Te felkattintod a napvilágot.

Sűrűsödnek a felhők, félni kezd minden lélek,
Előttem csak egy Út, hol bátran mendegélek.
Bár sajog még szívem, de megfogod a kezem -
Biztatsz, nézzek előre: nézzek az égbe fel!

Nem sírok, könnyeimet kitörlöd szememből -
Azt mondod: minden enyém, vegyem a Tiedből.
Azt mondod: egyek s igyak, mert Igéd a kenyér,
s véred a bor, mely kifolyt a Golgota hegyén.

Öröm járja át lelkem, - tudom - hazaérek,
Vezeted lépteimet - sötétben nem félek...
A világ egyre fakul: ember-fiak rettegnek,
De segítségül hívom neved, s követlek Téged.

Ellenség ha károg, kardom az oldalamra
kötöm, s megvéd kimondott szavaid hatalma.
Sajog még néha lelkem: szúr egy szerelmes hang,
Szellő-lágyan varázsol egy szirénféle dal.

A szerelem csak álom, de az Élet - Valóság!
Halnod kellett azért, hogy elérjen a Jóság.
Uram, csak arra vágyom, hogy megérintsd "őket"
Megnyíljon szívük, s kegyelmet vegyenek Tőled!

Vadrózsa

Világodba én nem jutok -
vadrózsa lettem a réten,
kék szemed felé ha futok,
töviskezemmel nem érlek.

Vándorútra tévedt szívem
távoli tengerre kúszna,
lángomtól megtisztul minden:
lelkek purgatóriuma.

Vetnélek tüzes ágyamra,
szúrna szerelmem tüskéje,
szögeznélek ég aljára -
ölelne a naplemente.

Rózsatengeremen ringna
keringőt a Hold sajkája,
tüzesen terülő tinta -
lobog a szerelem lángja.

2011. május 8.

Törésre várva

Későre jár, elkoptak már a vágyak
alkonyodásnak indult az ég is...
hazabotorkálnak minden unt szavak
minden lépéssel maradok mégis.
Az óra körbe jár s láncok csörögnek
szárnyaid fényezik gondolatok,
felszívódott a haragos őrület -
mókuskeréken totyognak napok.
Bilincsek között morduló szabadság -
ha megmozdulsz, szorul a hurok
nyakad körül, s csak lehulló képsor
az élet - s az ábránd: bűvös burok.
Kiúttalan utakon törésre vársz -
a remény fénypászmája felhasít,
néha az öröm bizseregve átjár -
rázza vak dimenziód falait...
Fut a sors rozsdás keréknyomokon
ítéletszerű gondolat riaszt...
Utadon - ha végül lestoppol egy hang -
vedd fel s rejtsd jól magadba e vigaszt.

Győzelem ígérete

Arcátlanul befont a homály -
rám tekerte sötét kötelét,
a fény útján haladva szállt rám,
s egy fénykaszával vágtam szét fejét.
Egy vaksötét dzsungelbe’ jártam -
előtte - talpig tűzpiros ruhában,
talpig szerelemben állva...

Vártam, rám kacsint a remény.
Ihlet hangja érintette lelkem,
s éreztem győzelem leheletét:
lánggal égő szebb jövő virágzott
a tiszta égbolt nyitott ablakában,
frissen zúduló levegő átjárta
fáradt tüdőm minden lebenyét.
Tollam hangyamód cikázott
szűz papírlapomon diadallal:
örömzenébe zúgó dallam
ringatta légterét szívemnek -
feltöltve új erővel lábam, -
táncolni indultam bátran
a fényben fürdő sugárút kövén.

Ittam egy csordultig telt pohárból
- édes volt a bor, s lassan -
aláfolyt a medve bőrén.

2010. január 8.