Megvalósuló remény
Heversz a némaságban
egy behavazott ágyon,
az idő csendben csücsül
a jéggé égett vágyon.
Trónolsz bánatod felett,
magadból merve iszol,
jégcsapok csilingelnek -
falról lecsorgó iszony.
Körülvesz árvaságod,
magányod éget belül,
de megölel egy Isten -
a legszentebbek közül.
Karja felemel lágyan,
elringatja a lelked,
szétfújja árvaságod,
letiporja keserved.
Meggyulladnak a falak,
lángra kapnak az árnyak,
lelked megáradt patak -
fut a feltámadásnak.
Vége lesz árvaságnak,
ismét dagad a remény,
megvalósul az álmod -
az új élet szülte regény.
Mottó:
"Ha öregségemre egyedül maradok, nyögvenyelősen telnek majd a napok. Már
csak emlékeimnek élek, embertársaimtól egyre jobban félek." Schrenk Éva:
Ha öregségemre egyedül maradok c. verséhez
Az igaz szerelem szonettje (F. G. Lorca: A sötét szerelem szonettjei ciklushoz)
Alfám és ómegám közé feszül -
születéstől halálomig ível át
létem, s a szerelem gyötrelemül
örökre belém fészkelte magát.
Vágyam ha egyszer majd elszenderül,
s nem ízlelhetem forrón a szád, -
hű szívem vív akkor testtelenül
ezer és megannyi őrült csatát.
Megérinteném lelkednek húrját,
s mondanám: "De hisz a test elhevül,
s kiégett csontokon a rothadás,
s nyár-büdösség és üszkös elhalás,
de szerelmünk lebeg testetlenül, -
s karjába zárja Alfánk s Omegánk."
születéstől halálomig ível át
létem, s a szerelem gyötrelemül
örökre belém fészkelte magát.
Vágyam ha egyszer majd elszenderül,
s nem ízlelhetem forrón a szád, -
hű szívem vív akkor testtelenül
ezer és megannyi őrült csatát.
Megérinteném lelkednek húrját,
s mondanám: "De hisz a test elhevül,
s kiégett csontokon a rothadás,
s nyár-büdösség és üszkös elhalás,
de szerelmünk lebeg testetlenül, -
s karjába zárja Alfánk s Omegánk."
Fekete gyertya
Fekete gyertya
komor a gyászon
sötéten fénylő
viasz-virágom
lobog az ágon
lobog az éjben
lobogok én is
éj-sűrű fényben
komor az ég is
komor az álom
hátamon hordom
mogor’ magányom
sötétben élek
magamban fénylek
fekete gyertya
kanócán égek
fekete gyertya
egyetlen álma
végtelen fehér
fellobbanása
végtelen fehér
végtelen fehér
végtelen fehér
feltámadása
komor a gyászon
sötéten fénylő
viasz-virágom
lobog az ágon
lobog az éjben
lobogok én is
éj-sűrű fényben
komor az ég is
komor az álom
hátamon hordom
mogor’ magányom
sötétben élek
magamban fénylek
fekete gyertya
kanócán égek
fekete gyertya
egyetlen álma
végtelen fehér
fellobbanása
végtelen fehér
végtelen fehér
végtelen fehér
feltámadása
Virágmese
Egyszer volt, hol nem rózsapár,-
szirmait tépte rút halál...
Szerelmüknek mi vége lett?
- Elmondom e történetet:
voltunk mi egyszer
illatos rózsa
fektetett vad szél
megfagyott hóra
sodorta lelkünk
veres virágát
vörösre marva
szemünk könnyágyát
voltunk mi egyszer
kósza kis felhő
nap aranyában
kábult tekergő
álomi fényben
dicsőült ének
vitte a vad szél
vitte a télnek
voltunk mi egyszer
szerető lények
álmunkat tépte
egy gonosz lélek
sóvár-irigyen
vitte a télnek
odavetve a
hószagú szélnek
elhalt torkunkban
meghalt az ének
fekete-szirom
gyászol az élet
voltunk mi egyszer
szerető ember
elfújta a szél s
így szólt: remember
szirmait tépte rút halál...
Szerelmüknek mi vége lett?
- Elmondom e történetet:
voltunk mi egyszer
illatos rózsa
fektetett vad szél
megfagyott hóra
sodorta lelkünk
veres virágát
vörösre marva
szemünk könnyágyát
voltunk mi egyszer
kósza kis felhő
nap aranyában
kábult tekergő
álomi fényben
dicsőült ének
vitte a vad szél
vitte a télnek
voltunk mi egyszer
szerető lények
álmunkat tépte
egy gonosz lélek
sóvár-irigyen
vitte a télnek
odavetve a
hószagú szélnek
elhalt torkunkban
meghalt az ének
fekete-szirom
gyászol az élet
voltunk mi egyszer
szerető ember
elfújta a szél s
így szólt: remember
Az álnok szerelem trónfosztása
Rút város a szerelem
kusza árnyak hazája,
labirintus a szívben -
nem találsz napvilágra.
Botló lépteid alatt
síkos talaja csusszan,
sötétségnek útjáról
az üres csendbe huppansz.
Hiába is kutatod
ma még mámorít dala,
elringat, de holnapra
már mindened odavan.
***
elillant édes bor
megfáradt napsugár
kifakult az égbolt
te bámulsz csak sután
mámorát kutatod
kiszáradott kútján
átbukik a tested
mint homok az órán
lepergetett idő
hamvába hullt élet
sötét útra vivő
álnoknak szülötte
álarcos maszkabál
jelmezbe öltöztet
kongó üressége
rútul körülövez
szirmait szétszóró
őszbe-száradt rózsa
megfagyott földeden
behavazott róna
jégvirágos szépség
elkékült ajkadon
kényszerű nevetés
vonaglik arcodon
kifosztott szívedben
hamisan szóló hang
vérző alkonyatban
félrevert estharang
égre karcolt bálvány
felködlő délibáb
kifakult szivárvány
kisemmizett király
kusza árnyak hazája,
labirintus a szívben -
nem találsz napvilágra.
Botló lépteid alatt
síkos talaja csusszan,
sötétségnek útjáról
az üres csendbe huppansz.
Hiába is kutatod
ma még mámorít dala,
elringat, de holnapra
már mindened odavan.
***
elillant édes bor
megfáradt napsugár
kifakult az égbolt
te bámulsz csak sután
mámorát kutatod
kiszáradott kútján
átbukik a tested
mint homok az órán
lepergetett idő
hamvába hullt élet
sötét útra vivő
álnoknak szülötte
álarcos maszkabál
jelmezbe öltöztet
kongó üressége
rútul körülövez
szirmait szétszóró
őszbe-száradt rózsa
megfagyott földeden
behavazott róna
jégvirágos szépség
elkékült ajkadon
kényszerű nevetés
vonaglik arcodon
kifosztott szívedben
hamisan szóló hang
vérző alkonyatban
félrevert estharang
égre karcolt bálvány
felködlő délibáb
kifakult szivárvány
kisemmizett király
A szerelem keresztje
Súlyos kőrakás alatt fekszik a lélek -
gyászruhát viselek szívemen teérted.
Napfogyatkozáshoz ért ez a kapcsolat,
az égő vágy táplálta elme meghasadt.
Üres sír aljáról szemét rám mereszti
hiányod - úgy érzem nem pótolja senki.
Szürke szfumátó a szerelem homlokán:
gyöngyöző jégcsap Mona Lisa mosolyán.
Se kinn se benn: küszöbön ücsörgök éppen,
bágyadtan kongat egy estharang az éjben,
Megdermedt szívemről a derű lefagyott,
kivert álmok éjjelén haza ballagok.
Szerelmem hangjai szerteszét hevernek:
szakadt foszlányai a kivetítésnek...
A szexus színes köntösét levedlette, -
rázkódik pőrén a szerelem keresztje.
gyászruhát viselek szívemen teérted.
Napfogyatkozáshoz ért ez a kapcsolat,
az égő vágy táplálta elme meghasadt.
Üres sír aljáról szemét rám mereszti
hiányod - úgy érzem nem pótolja senki.
Szürke szfumátó a szerelem homlokán:
gyöngyöző jégcsap Mona Lisa mosolyán.
Se kinn se benn: küszöbön ücsörgök éppen,
bágyadtan kongat egy estharang az éjben,
Megdermedt szívemről a derű lefagyott,
kivert álmok éjjelén haza ballagok.
Szerelmem hangjai szerteszét hevernek:
szakadt foszlányai a kivetítésnek...
A szexus színes köntösét levedlette, -
rázkódik pőrén a szerelem keresztje.
KORTÁRS
középszerű semmiségek
tipológikus olvasata -
nevezhető kortársnak is
kellően száraz és szikár -
nélkülözi a sallangot
és minden cirádát -
fontos mondanivalót rejt
szürke tónusban visszafogva
nehogy amatőrnek hasson
nehogy rímbe csokrosodjon
nehogy málnaszörpösödjön
nehogy rózsaszínre váljon
nehogy méze kvarcosodjon
nehogy szerelembe essen
- mondja ki a nagy büdös
való helyett a lényegnek hitt
lényegtelen lényeget -
semmi pátosz semmi sallang
semmi lenge nyári cafrang
semmi salsa conga bonga
semmi ráncos szoknya korca
semmi líra semmi játék
semmi csalfa rímes áttét
semmi színes pamacs pompon
semmi hintaló ti tinta
Lóci emós(i) hócipője
Mári néni serpenyője
nehogy képes tükör-tóba
loccsanó láng naphíd-bója
légi könnyű kisasszonyka
lenge lomha lobbanó dal
semmi rím-fi rima roma
lárifári Kata koma
semmi cifra semmi firka
csupán csak egy szürke irka
szikár szóban elúsztatott
sáros szép vers fóliába
...csomagolva
tipológikus olvasata -
nevezhető kortársnak is
kellően száraz és szikár -
nélkülözi a sallangot
és minden cirádát -
fontos mondanivalót rejt
szürke tónusban visszafogva
nehogy amatőrnek hasson
nehogy rímbe csokrosodjon
nehogy málnaszörpösödjön
nehogy rózsaszínre váljon
nehogy méze kvarcosodjon
nehogy szerelembe essen
- mondja ki a nagy büdös
való helyett a lényegnek hitt
lényegtelen lényeget -
semmi pátosz semmi sallang
semmi lenge nyári cafrang
semmi salsa conga bonga
semmi ráncos szoknya korca
semmi líra semmi játék
semmi csalfa rímes áttét
semmi színes pamacs pompon
semmi hintaló ti tinta
Lóci emós(i) hócipője
Mári néni serpenyője
nehogy képes tükör-tóba
loccsanó láng naphíd-bója
légi könnyű kisasszonyka
lenge lomha lobbanó dal
semmi rím-fi rima roma
lárifári Kata koma
semmi cifra semmi firka
csupán csak egy szürke irka
szikár szóban elúsztatott
sáros szép vers fóliába
...csomagolva
2010. május 25.
Álmodott szerelem
Csend ékelődött zajos délutánba,
Hallgatag szívbe emléked bezárva,
Üvegburába rejtett e pillanat,
Lelkedhez a lelkem ácsol hidakat.
Te, ki a szeptemberi alkonyatban
Jössz, szemembe könnyeket csalogatva,
S szívemet lopva sodrod magad felé, -
Mágneses távolodba betemettél.
Egy nyár erejéig képzeletemből
Száműztelek, s mégis az arany őszből
Nem várt pillanatban tettenértél,
S fénylő pókhálódon lelkembe léptél,
Mégis ez álmodott szerelem a való,
Mely táplál, ha majd hullani kezd a hó.
Hallgatag szívbe emléked bezárva,
Üvegburába rejtett e pillanat,
Lelkedhez a lelkem ácsol hidakat.
Te, ki a szeptemberi alkonyatban
Jössz, szemembe könnyeket csalogatva,
S szívemet lopva sodrod magad felé, -
Mágneses távolodba betemettél.
Egy nyár erejéig képzeletemből
Száműztelek, s mégis az arany őszből
Nem várt pillanatban tettenértél,
S fénylő pókhálódon lelkembe léptél,
Mégis ez álmodott szerelem a való,
Mely táplál, ha majd hullani kezd a hó.
Nyárból télbe
Ringó rózsakert sziromágyra hull
Ráncos napkorong vérbe alkonyul
Fekete felhőn narancskoszorú
Éjsötétbe vág keskeny gyalogút
Szökik kinn a nyár kertek hűs tövén
Száraz takaró a sárga fövény
Fehér fátyolát teríti a dér
Ködös nappalok búsult reggelén
Sípolva rohan kinn a fürge szél
Kábán hallgatom: vaj’ mit is mesél
Lomha lélekről oszlik a közöny
Átvirít a Nap a fáradt ködön
Rázkódik lelkem, zizeg a levél
Könyörtelenül ránk rohan a tél
Jeges áradás rideg, mint a lincs
Forró szívemen enged a bilincs
Ráncos napkorong vérbe alkonyul
Fekete felhőn narancskoszorú
Éjsötétbe vág keskeny gyalogút
Szökik kinn a nyár kertek hűs tövén
Száraz takaró a sárga fövény
Fehér fátyolát teríti a dér
Ködös nappalok búsult reggelén
Sípolva rohan kinn a fürge szél
Kábán hallgatom: vaj’ mit is mesél
Lomha lélekről oszlik a közöny
Átvirít a Nap a fáradt ködön
Rázkódik lelkem, zizeg a levél
Könyörtelenül ránk rohan a tél
Jeges áradás rideg, mint a lincs
Forró szívemen enged a bilincs
A vándor ősz
Megkopott már a határ
hazabotorkált a nyár,
beérett gyümölcsökben
mámorító mézíz jár,
testem sóváran várja
melegen átöleljen -
rézszínű indián nyár.
Emléke csorog reám
hajdan volt szerelmeknek,
lankadtan hulló napfény
ácsol aranykeretet
széthulló álmaimnak,
míg vonatom ablakán
lassan szöknek a fények,
átadva a stafétát
fehéren hulló télnek.
hazabotorkált a nyár,
beérett gyümölcsökben
mámorító mézíz jár,
testem sóváran várja
melegen átöleljen -
rézszínű indián nyár.
Emléke csorog reám
hajdan volt szerelmeknek,
lankadtan hulló napfény
ácsol aranykeretet
széthulló álmaimnak,
míg vonatom ablakán
lassan szöknek a fények,
átadva a stafétát
fehéren hulló télnek.
Szeptemberi nap
Ledől a szeptemberi nap,
s vele dőlnek az árnyak.
Réz és fekete lüktetés -
a félárnyékú házak.
Ahogy a félig szomorú
és félig vidám évszak,
Köszönt a nyárbúcsúztató
s a félig megőszült nap.
Félig rőt, félig ősz korong
félig csak tündöklőben,
Fejét biccenti tétován -
s alábukik az éjben.
s vele dőlnek az árnyak.
Réz és fekete lüktetés -
a félárnyékú házak.
Ahogy a félig szomorú
és félig vidám évszak,
Köszönt a nyárbúcsúztató
s a félig megőszült nap.
Félig rőt, félig ősz korong
félig csak tündöklőben,
Fejét biccenti tétován -
s alábukik az éjben.
2008. szeptember
Te napodon
Nyári nap narancs-ablakában
Gondfelejtő gondolattalanság,
S időtlen madárcsicsergés
Dallamába bódul a lelkem.
Nem félek napod aranyában,
Zord időt száműzte tekinteted.
Fekszem párnás tenyereden,
Lényed után jár a képzelet.
Elindulok fényed sugárútján,
Lebegve, hűs fasor integet;
Hátam mögé inti szelíd kezed
A tegnapi vihar feszülését.
Létem lenyugszik, s kisimul,
Napod megolvasztja a ráncokat
Homlokomon, és balzsamozza
Bőröm lágy szellő-érintésed.
Az idő nyájas asztallá terül,
S mosolyogva feledteti velem
A konok mulandóságokat,
S most föltekintek, s látlak, s élek.
EPILÓGUS
Ma újra élek - elért érintése -,
A tegnapi halál alászállt a mélybe.
Isten tenyerén lebegteti lelkem, -
Asztalánál ülök fenn a fényes szélbe`.
Gondfelejtő gondolattalanság,
S időtlen madárcsicsergés
Dallamába bódul a lelkem.
Nem félek napod aranyában,
Zord időt száműzte tekinteted.
Fekszem párnás tenyereden,
Lényed után jár a képzelet.
Elindulok fényed sugárútján,
Lebegve, hűs fasor integet;
Hátam mögé inti szelíd kezed
A tegnapi vihar feszülését.
Létem lenyugszik, s kisimul,
Napod megolvasztja a ráncokat
Homlokomon, és balzsamozza
Bőröm lágy szellő-érintésed.
Az idő nyájas asztallá terül,
S mosolyogva feledteti velem
A konok mulandóságokat,
S most föltekintek, s látlak, s élek.
EPILÓGUS
Ma újra élek - elért érintése -,
A tegnapi halál alászállt a mélybe.
Isten tenyerén lebegteti lelkem, -
Asztalánál ülök fenn a fényes szélbe`.
2008. július 16.
Kép-keringés
Látta
artériákban
fák – mezők– rétek
tarka ütemét – átbuzogtak,
színes dáliák susogtak
vöröslő kertje
ölén.
Alkonyi
napban izzó tanyák,
tüzes kapillárisok falán
fénylett s táncolt
déli szél.
Föl s
alábukott
hemzsegő tarka
lepkeárja bíborszín
vérköröket járva
billegette
szárnyát
míg
álmatag
pilláit zárván
rácsukódott
odakinn
az éj.
A
szív
megállt -
későre vált a
sötétség -
nem ver
többé.
artériákban
fák – mezők– rétek
tarka ütemét – átbuzogtak,
színes dáliák susogtak
vöröslő kertje
ölén.
Alkonyi
napban izzó tanyák,
tüzes kapillárisok falán
fénylett s táncolt
déli szél.
Föl s
alábukott
hemzsegő tarka
lepkeárja bíborszín
vérköröket járva
billegette
szárnyát
míg
álmatag
pilláit zárván
rácsukódott
odakinn
az éj.
A
szív
megállt -
későre vált a
sötétség -
nem ver
többé.
2005-ös vers 2009-es mixelt változata
Istenem, Istenem
Fohászdal
Istenem, Istenem!
Most hagy el a kedvem;
csillagod az égen
hazáig vezessen.
Ragyogjon mindenkor
fölöttem az égbolt,
világítson mindig
odafenn egy fényfolt.
Istenem, Istenem!
Szomorú a lelkem,
mert kit én szerettem,
elfelejtett engem.
Kiürült a lelkem,
kongva bong a szívem,
reményeiben halt
az a nagy szerelem.
Istenem, Istenem!
Bolyongok az éjben,
mindig őt és csak őt
siratja a lelkem,
kenyerem keserű
ürömmel megeszem,
öröm helyett bánat
tépi most az eszem.
Istenem, Istenem!
Haza jutok-e még
csillagtalan éjben
ha a szemem kiég?
Könnyeim tüzétől
megvakul a lelkem -
Istenem, Istenem
Te várj mindig engem!
Ha a szívem sajog
és szavam is elhal,
ha nincsen már miért
cselekedni nappal,
ha hiába már a
reggeli felkelés,
ha szavam és tettem
ostoba és kevés, -
Istenem, Istenem!
Te megmaradsz nekem,
legnagyobb vigaszom
benned én meglelem:
szerelmed befedi
repedezett szívem,
karodra övezve
Mennyországba viszel.
Istenem, Istenem!
Most hagy el a kedvem;
csillagod az égen
hazáig vezessen.
Ragyogjon mindenkor
fölöttem az égbolt,
világítson mindig
odafenn egy fényfolt.
Istenem, Istenem!
Szomorú a lelkem,
mert kit én szerettem,
elfelejtett engem.
Kiürült a lelkem,
kongva bong a szívem,
reményeiben halt
az a nagy szerelem.
Istenem, Istenem!
Bolyongok az éjben,
mindig őt és csak őt
siratja a lelkem,
kenyerem keserű
ürömmel megeszem,
öröm helyett bánat
tépi most az eszem.
Istenem, Istenem!
Haza jutok-e még
csillagtalan éjben
ha a szemem kiég?
Könnyeim tüzétől
megvakul a lelkem -
Istenem, Istenem
Te várj mindig engem!
Ha a szívem sajog
és szavam is elhal,
ha nincsen már miért
cselekedni nappal,
ha hiába már a
reggeli felkelés,
ha szavam és tettem
ostoba és kevés, -
Istenem, Istenem!
Te megmaradsz nekem,
legnagyobb vigaszom
benned én meglelem:
szerelmed befedi
repedezett szívem,
karodra övezve
Mennyországba viszel.
Vígasz a megfáradottnak
Igaz tiszta szív és erős szeretet,
Színjátéktól ment’ baráti ölelés -
Ébren őrködnék az álmaid felett,
Ha életedet vele megmenthetném.
Szépséges szavak játéka elbűvöl,
De ha a fáról elszáll minden virág,
Érik majd helyén dús jóízű gyümölcs,
Mely a szomjazónak nektárt inni ád?
Ne öltözz, kedves színes szóvirágba,
Hallgasd szívemnek érzékeny dalát!
Nem kell a hiú csalafinta álca,
Mélyemből feltörő ének árad rád.
Simulj az érintésem bársonyára -
Gyógyír szavam lelkednek életet ád.
Színjátéktól ment’ baráti ölelés -
Ébren őrködnék az álmaid felett,
Ha életedet vele megmenthetném.
Szépséges szavak játéka elbűvöl,
De ha a fáról elszáll minden virág,
Érik majd helyén dús jóízű gyümölcs,
Mely a szomjazónak nektárt inni ád?
Ne öltözz, kedves színes szóvirágba,
Hallgasd szívemnek érzékeny dalát!
Nem kell a hiú csalafinta álca,
Mélyemből feltörő ének árad rád.
Simulj az érintésem bársonyára -
Gyógyír szavam lelkednek életet ád.
Az élet végén
Ring-ring a messzi tenger
sűrűsödik a kékség,
morajló végtelenben
érik a nagy sötétség.
Árnyak vetülnek hosszan
lenyugvó Nap tövében,
halkul a víg zeneszó, -
megremeg félelmében.
A vaskos felhőkévék
ismétlen visszatérnek,
patakokban zuhog az
elrongyolódott élet.
Reszketnek szívükben a
kőfalak őrizői,
megbénulnak a lánykák -
malmoknak őrölői.
Homály borítja lassan
az ablakban bámulókat,
kábulat-sötétjében
ajtóik bezárulnak.
Termelő üzemek mind
lidércesen hallgatnak,
pusztán a madárszóra
emberek felriadnak.
Félelem oson az utcán,
térdeik is remegnek,
rabjává válik szívük
minden ijedelemnek.
Virágzó mandulafán
sáskák csak vonszolódnak,
bevégződik az élet,
s felzeng a gyászoló had.
Szakadó ezüstkötél,
megromló arany fénye,
beletörik a korsó
kutaknak kerekébe.
Test-hüvely porrá válva
elveszik mindörökre,
szikár köveket morzsol
az Istennek pörölye.
(Salamon Prédikátor könyve 12;3-9 nyomdokán)
sűrűsödik a kékség,
morajló végtelenben
érik a nagy sötétség.
Árnyak vetülnek hosszan
lenyugvó Nap tövében,
halkul a víg zeneszó, -
megremeg félelmében.
A vaskos felhőkévék
ismétlen visszatérnek,
patakokban zuhog az
elrongyolódott élet.
Reszketnek szívükben a
kőfalak őrizői,
megbénulnak a lánykák -
malmoknak őrölői.
Homály borítja lassan
az ablakban bámulókat,
kábulat-sötétjében
ajtóik bezárulnak.
Termelő üzemek mind
lidércesen hallgatnak,
pusztán a madárszóra
emberek felriadnak.
Félelem oson az utcán,
térdeik is remegnek,
rabjává válik szívük
minden ijedelemnek.
Virágzó mandulafán
sáskák csak vonszolódnak,
bevégződik az élet,
s felzeng a gyászoló had.
Szakadó ezüstkötél,
megromló arany fénye,
beletörik a korsó
kutaknak kerekébe.
Test-hüvely porrá válva
elveszik mindörökre,
szikár köveket morzsol
az Istennek pörölye.
(Salamon Prédikátor könyve 12;3-9 nyomdokán)
Kiöntött vödör
Kiöntött vödör, tartalma csupa sömör
mi éjjel élvezettel töltött el, ma reggel
fertelmes fekélybűz, undoráradás,
fagyott-arcú értelemmel meredsz rá.
Az este édes forró lázként járta át
tested, kéjes öröme megperzselt, s ma
szajha-szagú e szerelemnek hitt perc -
csömörös erjedés pestis-terjengés.
Noha tegnap még a mennyig hevített
királlyá koronázva fejed, most házad
elé tett lábtörlőn nyúló eb-okádék,
szutyka lelkedbe rág, s odabenn csak
mocskos vád él, - s mindened odalett.
Varázsból kifosztva megbomlott arca
tükrödben fintorgó grimasz-pofa -
les rád, s zokogod vesztét a hazugnak,
okát kutatod szétkoszlott álmaidnak,
siratod a csodát - elhűlt a vágy lobja,
köpnél egyet, jót (nagyot) az arcodba.
Torkodban vér-könnyes lavina-sodrás,
s te görcsösen markolászod a semmit,
veszve minden, mit birtokoltál eddig, -
nem vagy király, lealázott bolond csak,
s most kiszámol a szerelem lotyója.
mi éjjel élvezettel töltött el, ma reggel
fertelmes fekélybűz, undoráradás,
fagyott-arcú értelemmel meredsz rá.
Az este édes forró lázként járta át
tested, kéjes öröme megperzselt, s ma
szajha-szagú e szerelemnek hitt perc -
csömörös erjedés pestis-terjengés.
Noha tegnap még a mennyig hevített
királlyá koronázva fejed, most házad
elé tett lábtörlőn nyúló eb-okádék,
szutyka lelkedbe rág, s odabenn csak
mocskos vád él, - s mindened odalett.
Varázsból kifosztva megbomlott arca
tükrödben fintorgó grimasz-pofa -
les rád, s zokogod vesztét a hazugnak,
okát kutatod szétkoszlott álmaidnak,
siratod a csodát - elhűlt a vágy lobja,
köpnél egyet, jót (nagyot) az arcodba.
Torkodban vér-könnyes lavina-sodrás,
s te görcsösen markolászod a semmit,
veszve minden, mit birtokoltál eddig, -
nem vagy király, lealázott bolond csak,
s most kiszámol a szerelem lotyója.
Az élet megy tovább...
Ballag az est a mélyúton,
árnyékok tánca lebben,
gondolatom egy kék húron
játszik az értelemmel.
Támad a szél és pörgeti
kósza elmém agyagját,
szétszórja és majd fölszedi
cserepei darabját.
Lenyugvó Nap a kéközön
tengerében elúszik,
árad az égi vérkörön -
bíbor-erekbe kúszik.
Belém fészkel az álmodás,
ringatózik a szívem,
Tejúton vár egy állomás, -
gondolatom megpihen.
Az éjszaka feketedik,
komorulnak a képek,
halkuló éjben rám tekint,
és búcsút int az élet.
árnyékok tánca lebben,
gondolatom egy kék húron
játszik az értelemmel.
Támad a szél és pörgeti
kósza elmém agyagját,
szétszórja és majd fölszedi
cserepei darabját.
Lenyugvó Nap a kéközön
tengerében elúszik,
árad az égi vérkörön -
bíbor-erekbe kúszik.
Belém fészkel az álmodás,
ringatózik a szívem,
Tejúton vár egy állomás, -
gondolatom megpihen.
Az éjszaka feketedik,
komorulnak a képek,
halkuló éjben rám tekint,
és búcsút int az élet.
Bársonyos éjben
Bársonyos éjben
csillagos ágyon
villám-világos
harmatos ágon,
Kúszik az álom
édeni fényben
altatja szívem
tejút-fehéren.
Tündöklő arccal
holdezüst tóban
visszhangja rebben
az elmúlóban,
Csendülő hangon
pengeti lantom
felzeng az ének
éteri hangon.
Álomi éjnek
tejút havasán
röpdös a lélek
égbolt magasán,
Csapkod a szárnyas
égi motolla
forog az Isten
agyagkorongja.
Pörgeti szívem
égi tenyéren
felviszi álmát
piros-fehéren,
Bársonyos éjben
csillagos ágyon
álomba búvom
szép mennyországom.
csillagos ágyon
villám-világos
harmatos ágon,
Kúszik az álom
édeni fényben
altatja szívem
tejút-fehéren.
Tündöklő arccal
holdezüst tóban
visszhangja rebben
az elmúlóban,
Csendülő hangon
pengeti lantom
felzeng az ének
éteri hangon.
Álomi éjnek
tejút havasán
röpdös a lélek
égbolt magasán,
Csapkod a szárnyas
égi motolla
forog az Isten
agyagkorongja.
Pörgeti szívem
égi tenyéren
felviszi álmát
piros-fehéren,
Bársonyos éjben
csillagos ágyon
álomba búvom
szép mennyországom.
Szülőfalum rózsakertje
Álmodó gyermekkor
leng a lepkeszárnyon,
szülőfalum látom
virágsziromágyon.
Alaprajza rózsa -
rajta házak sorba,
kertjeiben ring a
színes virág sodra.
Fák-bokroknak cirma,
rózsaerdő szirma
izzik, mint a szikra,
tűzcsokorba nyílva.
Felhág lugasokba,
leng az álomhinta,
függő rózsaszálon
elfut, mint az álom.
Tüzes pirkadatba`
gyúl a szirompompa,
nagyapa kezétől
képtelenné oltva.
Műveit dicséri
a cifra palota -
agyamon átizzó
virágok tanúja.
Fényes lugaserdő
a falu közepén -
gyermekkori foszlány
- felcsillanó remény.
Színeik szitálnak
évek ködfátyolán,
virágillat illan
az emlékek fodrán.
leng a lepkeszárnyon,
szülőfalum látom
virágsziromágyon.
Alaprajza rózsa -
rajta házak sorba,
kertjeiben ring a
színes virág sodra.
Fák-bokroknak cirma,
rózsaerdő szirma
izzik, mint a szikra,
tűzcsokorba nyílva.
Felhág lugasokba,
leng az álomhinta,
függő rózsaszálon
elfut, mint az álom.
Tüzes pirkadatba`
gyúl a szirompompa,
nagyapa kezétől
képtelenné oltva.
Műveit dicséri
a cifra palota -
agyamon átizzó
virágok tanúja.
Fényes lugaserdő
a falu közepén -
gyermekkori foszlány
- felcsillanó remény.
Színeik szitálnak
évek ködfátyolán,
virágillat illan
az emlékek fodrán.
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Remix
Magamnál lenni mindig csak hősömül,
Kezdetet s véget zárva dalaimba,
A mindenséget vallanám ősömül,
S nincs ki reám zárt ajtómat kinyissa.
Ámbár az orromnál nem látok tovább,
S azt sem tudhatom: létezik-e Isten,
A sötétség lett számomra a fogság,
Várva, hogy valaki kimentsen innen.
Hasztalanul keresem a kiutat...
Képzeletem, mely utat tör magának,
De megcsal ábrándos valóság s a vágy.
Szemem sötétben rabmadárként kutat,
Versemnek én vagyok alanya s tárgya,
Jaj, magam lett a cél: ómegám s alfám.
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Csak én bírok versemnek hőse lenni,
Első, s utolsó mindenik dalomban:
A mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi
s hogyha van is, Isten tudja, hogy van,
Vak dióként, dióba zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyilam szökhet rajta át, a vágy,
De jól tudom vágyam sejtése csalfa.
Én maradok magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Magamnál lenni mindig csak hősömül,
Kezdetet s véget zárva dalaimba,
A mindenséget vallanám ősömül,
S nincs ki reám zárt ajtómat kinyissa.
Ámbár az orromnál nem látok tovább,
S azt sem tudhatom: létezik-e Isten,
A sötétség lett számomra a fogság,
Várva, hogy valaki kimentsen innen.
Hasztalanul keresem a kiutat...
Képzeletem, mely utat tör magának,
De megcsal ábrándos valóság s a vágy.
Szemem sötétben rabmadárként kutat,
Versemnek én vagyok alanya s tárgya,
Jaj, magam lett a cél: ómegám s alfám.
Babits Mihály: A lírikus epilógja
Csak én bírok versemnek hőse lenni,
Első, s utolsó mindenik dalomban:
A mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi
s hogyha van is, Isten tudja, hogy van,
Vak dióként, dióba zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.
Csak nyilam szökhet rajta át, a vágy,
De jól tudom vágyam sejtése csalfa.
Én maradok magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
MIÉRT?
Az élet nagy kihívás,
de küldetése szép,
ha védve van az élet,
s Isten kezében a kéz.
Ha együtt járunk az úton,
- bár szembe fúj a szél, -
s kövek élein lépünk,
és árnyék még a fény.
Ha megijeszt a végzet,
s az idő is oly kevés,
mert egy napot adott Isten
- csupán egy létezést –,
hajnaltól késő estig, mint
folytonos érkezés,
- születéstől halálig -
egy íven át feszül a lét.
És értelmét kerestem:
miért is vagyok én,
ha magam sem ismerem,
vaj’ kinek segítenék
megtalálni minden nap
az élete értelmét, -
bár kutattam oly sokáig,
de válaszig nem ért.
Maradt csupán a kérdés,
s e vers a bizonyíték,
hogy jel vagyok,más semmi,
egy szó, egy hang, egy kép:
bizonyosság tinéktek,
hogy valaki figyel rég,
a felhőn túli kéknek
hatalmas íriszén.
de küldetése szép,
ha védve van az élet,
s Isten kezében a kéz.
Ha együtt járunk az úton,
- bár szembe fúj a szél, -
s kövek élein lépünk,
és árnyék még a fény.
Ha megijeszt a végzet,
s az idő is oly kevés,
mert egy napot adott Isten
- csupán egy létezést –,
hajnaltól késő estig, mint
folytonos érkezés,
- születéstől halálig -
egy íven át feszül a lét.
És értelmét kerestem:
miért is vagyok én,
ha magam sem ismerem,
vaj’ kinek segítenék
megtalálni minden nap
az élete értelmét, -
bár kutattam oly sokáig,
de válaszig nem ért.
Maradt csupán a kérdés,
s e vers a bizonyíték,
hogy jel vagyok,más semmi,
egy szó, egy hang, egy kép:
bizonyosság tinéktek,
hogy valaki figyel rég,
a felhőn túli kéknek
hatalmas íriszén.
Átfutok a halálon
(dalmondó-ka)
ki-belakott világom
elkerül a nagy álom
világom, világom
elkerül a nagy álom
szürke réten élek én
sehová visz a remény
világom, világom
máshová visz a remény
születtem egy halálon
halódtam a bábámon
világom, világom
halódtam a bábámon
nincs itt helyem semmilyen
se kinn se benn nem lelem
világom, világom
seholnan is nem lelem
nincsen itten támaszom
én má` egyedül alszom
világom, világom
én má` egyedül alszom
elhagyott a virágom
eltemettem virágom
világom, világom
eltemettem virágom
temetnek is engemet
én már innen elmegyek
világom, világom
én már innen elmegyek
nincs szükség rám senkinek
ez a világ nem szeret
világom, világom
ez a világ nem szeret
gyűlölöm a világot
lakni benne nem tudok
világom, világom
lakni benne nem tudok
kit szeretnem nem lehet
nem veszi le terhemet
világom, világom
nem veszi le terhemet
pedig át a halálon
átfutok bokron-árkon
világom, világom
átfutok a halálon
megtalálom a helyem
hová a Szellem vezet
világom, világom
a Szellem a barátom 2009. július 8.
elkerül a nagy álom
világom, világom
elkerül a nagy álom
szürke réten élek én
sehová visz a remény
világom, világom
máshová visz a remény
születtem egy halálon
halódtam a bábámon
világom, világom
halódtam a bábámon
nincs itt helyem semmilyen
se kinn se benn nem lelem
világom, világom
seholnan is nem lelem
nincsen itten támaszom
én má` egyedül alszom
világom, világom
én má` egyedül alszom
elhagyott a virágom
eltemettem virágom
világom, világom
eltemettem virágom
temetnek is engemet
én már innen elmegyek
világom, világom
én már innen elmegyek
nincs szükség rám senkinek
ez a világ nem szeret
világom, világom
ez a világ nem szeret
gyűlölöm a világot
lakni benne nem tudok
világom, világom
lakni benne nem tudok
kit szeretnem nem lehet
nem veszi le terhemet
világom, világom
nem veszi le terhemet
pedig át a halálon
átfutok bokron-árkon
világom, világom
átfutok a halálon
megtalálom a helyem
hová a Szellem vezet
világom, világom
a Szellem a barátom 2009. július 8.
Temetnélek
Hantolatlan tüzed
mélyemen parázslik,
halkuló énedet
bujkáló patakként
búvod ereimben.
Temetnélek végleg,
te, élve haló - te,
felütöd a fejed...
Rám virít a képed
alkonyi magányban,
függöny mögé rejtlek,
ne lássad a szívem,
ahogy fel-feldobban
hullám mellkasában.
Hajad árva-szürke -
ezüstfenyő-szálas,
hamvaiban ékes,
csillog édenien.
Hold-esőnek fénye
pillézik az éjben,
játszik a szívemen
világi szerelem...
Elűzlek te, démon,
ne keseríts engem,
csókodnak az íze
felsejlik a télben;
megolvad a jég is,
méz csorog a számban,
ízed ízlelgetem
emlék pitvarában.
Varasodó seb vagy,
körmeimmel téplek,
fájdalom-folyóba
bele temetnélek.
Nem eresztlek soha,
inkább fájjon újra,
ezerszer is fájjon -
véled telt magányom.
mélyemen parázslik,
halkuló énedet
bujkáló patakként
búvod ereimben.
Temetnélek végleg,
te, élve haló - te,
felütöd a fejed...
Rám virít a képed
alkonyi magányban,
függöny mögé rejtlek,
ne lássad a szívem,
ahogy fel-feldobban
hullám mellkasában.
Hajad árva-szürke -
ezüstfenyő-szálas,
hamvaiban ékes,
csillog édenien.
Hold-esőnek fénye
pillézik az éjben,
játszik a szívemen
világi szerelem...
Elűzlek te, démon,
ne keseríts engem,
csókodnak az íze
felsejlik a télben;
megolvad a jég is,
méz csorog a számban,
ízed ízlelgetem
emlék pitvarában.
Varasodó seb vagy,
körmeimmel téplek,
fájdalom-folyóba
bele temetnélek.
Nem eresztlek soha,
inkább fájjon újra,
ezerszer is fájjon -
véled telt magányom.
hamukor - aranypor
Mindennapok dühödt kőrakása alatt
fekszem – vágyam nem emel fel...
lapos tavaszi nap rávetül arcomra –
életet kutat, alaposan pásztáz kite-
regetett lelkem apályán – lapályosan
fekvő rühes-kék ragyogás – gyöngy
szemem opál-ezüstje kiabál felfelé,
idegeim harca marcangol – kő-apály
fénysebességű test sebezi testem -
lesújt nem emel fel - test-hazugságú
létezés – elaltat – önhitt síkos bizton-
ság – ördögei földbe gyökerezik sát-
raikat - véremben méreg menetel -
öldösi szívem bimbózó álmait – egy
álmon túli lét hívogat – felé ragyogok
kék selyem-suhogású szárnya zenél,
- lelkem aranyporos bibéjén mélyről
feltörő méhraj döngicsél, – arannyal
poroz - véremben porlik szét – toroz
torz test - hamukor – bomló vértest,
rothadó húsok – tömegsír-arcú létezés
de valami érik, valami konokul ellenáll
fénypontoz - ellenpontoz, fény vetül
az árnyékvilág meddő kőrakására - ott
fekszem a mindennapok dühe-verte
idegein – fénytest jön felém, - érzem
fénykeze megérint – élete belém száll
aranypor fent, lent s – ...
... lelkünk összeér.
fekszem – vágyam nem emel fel...
lapos tavaszi nap rávetül arcomra –
életet kutat, alaposan pásztáz kite-
regetett lelkem apályán – lapályosan
fekvő rühes-kék ragyogás – gyöngy
szemem opál-ezüstje kiabál felfelé,
idegeim harca marcangol – kő-apály
fénysebességű test sebezi testem -
lesújt nem emel fel - test-hazugságú
létezés – elaltat – önhitt síkos bizton-
ság – ördögei földbe gyökerezik sát-
raikat - véremben méreg menetel -
öldösi szívem bimbózó álmait – egy
álmon túli lét hívogat – felé ragyogok
kék selyem-suhogású szárnya zenél,
- lelkem aranyporos bibéjén mélyről
feltörő méhraj döngicsél, – arannyal
poroz - véremben porlik szét – toroz
torz test - hamukor – bomló vértest,
rothadó húsok – tömegsír-arcú létezés
de valami érik, valami konokul ellenáll
fénypontoz - ellenpontoz, fény vetül
az árnyékvilág meddő kőrakására - ott
fekszem a mindennapok dühe-verte
idegein – fénytest jön felém, - érzem
fénykeze megérint – élete belém száll
aranypor fent, lent s – ...
... lelkünk összeér.
2010. március 20.
Segíts Édenedbe
Merengéseimben
szavadat hallottam,
zúgva fülembe
lágy dallal a szélben.
Érintéseid titkát
kutattam szívemben,
megbúvó patakod
sodrába lépve.
Reménnyel élek most,
árasztom fényedet
az éjsötéten - lehelve
emberek szívébe.
Suhogjon szárnyam
légi folyosódon,
áradjon kegyelmed
megfáradt testemre,
hogy újra éljen,
s honnan egyszer
hűtlenül kiestem, - segíts
Édenedbe visszatérnem.
szavadat hallottam,
zúgva fülembe
lágy dallal a szélben.
Érintéseid titkát
kutattam szívemben,
megbúvó patakod
sodrába lépve.
Reménnyel élek most,
árasztom fényedet
az éjsötéten - lehelve
emberek szívébe.
Suhogjon szárnyam
légi folyosódon,
áradjon kegyelmed
megfáradt testemre,
hogy újra éljen,
s honnan egyszer
hűtlenül kiestem, - segíts
Édenedbe visszatérnem.
Monet
A pillanatot lopta
örökkévalóságba, látva
szemével mi lelkében
megmerült, - színei
zenéltek sejtelemmel,
végtelenre hangolva
az illanó időt.
Képein gomolygó
bárányfelhők táncoltak
mozdony füstjével
vegyülve a természet
köd-felhős tengerén,
hol Isten arcát tükrözve
tündökölt a lét,
az égbolt vibráló íriszén.
Örömét rejtve
gazdagon a foltokba,
vásznára vetette
virágok ezrét,
s a fényben fürdő
tájak tüzes színét
hintve hűvös árnyra,
megalkotta képeinek
lágy komplementerét.
örökkévalóságba, látva
szemével mi lelkében
megmerült, - színei
zenéltek sejtelemmel,
végtelenre hangolva
az illanó időt.
Képein gomolygó
bárányfelhők táncoltak
mozdony füstjével
vegyülve a természet
köd-felhős tengerén,
hol Isten arcát tükrözve
tündökölt a lét,
az égbolt vibráló íriszén.
Örömét rejtve
gazdagon a foltokba,
vásznára vetette
virágok ezrét,
s a fényben fürdő
tájak tüzes színét
hintve hűvös árnyra,
megalkotta képeinek
lágy komplementerét.
Egry József: Ősz az öbölben
Színfoltokon lebben ecset,
festi az égi zenitet -
áramlik rezgő levegő,
párát zihál a hegytető.
Száll végtelen napragyogás,
körbe-örvénylő fényorkán
borzolja lágyan víz tükrét -
zenél időtlen mindenség.
Hol a pillanat elidőz,
aranyuszályon jár az Ősz.
Öröklétbe két emberpár
lassú léptekkel haza jár.
festi az égi zenitet -
áramlik rezgő levegő,
párát zihál a hegytető.
Száll végtelen napragyogás,
körbe-örvénylő fényorkán
borzolja lágyan víz tükrét -
zenél időtlen mindenség.
Hol a pillanat elidőz,
aranyuszályon jár az Ősz.
Öröklétbe két emberpár
lassú léptekkel haza jár.
Tangó
Ne tégy le, most ne vess a porba,
Ne engedj futni bárkivel, -
Jönnek a senkik nagy tolongva,
De valakivé veled leszem.
Puszta az éj, puszta a nappal,
Hiába - csók nem csattan el,
Az új fiúk és új leányok -
Söprik a reményeim el.
Elfogy az élet, mint az álom, -
Marad egy cigaretta csonk,
A füst száll odakinn a gangon,
Éjfelet üt az óra, - gong.
Ne tégy le, most ne vess a porba,
Ne engedj futni bárkivel, -
Jönnek a senkik nagy tolongva,
De valakivé velem leszel.
S valakivé veled leszem.
S valakivé velem leszel!
Ne engedj futni bárkivel, -
Jönnek a senkik nagy tolongva,
De valakivé veled leszem.
Puszta az éj, puszta a nappal,
Hiába - csók nem csattan el,
Az új fiúk és új leányok -
Söprik a reményeim el.
Elfogy az élet, mint az álom, -
Marad egy cigaretta csonk,
A füst száll odakinn a gangon,
Éjfelet üt az óra, - gong.
Ne tégy le, most ne vess a porba,
Ne engedj futni bárkivel, -
Jönnek a senkik nagy tolongva,
De valakivé velem leszel.
S valakivé veled leszem.
S valakivé velem leszel!
IDENTITÁSZAVAR
A kultúra kapui bezáródtak.
Tomboló nyár sara torkomon,
Árnyas park felé szaporázok
Fájdalmas sírással száműzetem.
Szomjúságom ide-oda lök -
Innék valami friss löttyöt.
Fák, bokrok hűs lombja után
rimánkodik kolduló kezem,
s nincs segítség e helyen.
Emlékek íze csurran számban:
Aranykor színei, hangjai, képek
arcok, arcod után kapok -
arcod aranymáza után...
Nyárban próféta magánya ez,
vagy a bolond asszony álma,
ki épp azt hallucinálta:
szava a nemzetnek zengi Úrnak
szép igéit, s mind leborulnak?
Megalomániás hangja az éjbe`
Zúg az alvó oroszlán fülébe.
Vagy tán’ a festőébe, ki minap
prédikátornak festette magát,
s azt hihette pár pillanatra,
a Baállal állt ki csatára,
s ma lefeküdt egy fenyőfa alá?
Vagy belefúlt feje vászonnyi
napraforgó-tengerbe az este?
-Senki, de senki ne keresse!
Mert gonosz idő ez: nyár őrjöngése
lélek emberének lefejezése tart:
- a tükörbe ha pillant,
szép-szándékú szörny tekint vissza
a szürkés-zöld tátongó tócsából.
Holott szent hevület vitte lelkét:
csontjában égett isteni szó,
de jött a nyár, s kegyetlen napraforgó
sárga szilánkját kezébe verte.
s ő dermedten felkiált: "Feszítsd meg!"
S lelke vad látomásba borult.
Bolond próféta kálváriája ez,
kit nyár-diktátor őrületben tart.
Ki ez Útban találkozik vele,
- félreálljon - s ne higgyen néki senki,
- ha szépen szólna is vele.
Tomboló nyár sara torkomon,
Árnyas park felé szaporázok
Fájdalmas sírással száműzetem.
Szomjúságom ide-oda lök -
Innék valami friss löttyöt.
Fák, bokrok hűs lombja után
rimánkodik kolduló kezem,
s nincs segítség e helyen.
Emlékek íze csurran számban:
Aranykor színei, hangjai, képek
arcok, arcod után kapok -
arcod aranymáza után...
Nyárban próféta magánya ez,
vagy a bolond asszony álma,
ki épp azt hallucinálta:
szava a nemzetnek zengi Úrnak
szép igéit, s mind leborulnak?
Megalomániás hangja az éjbe`
Zúg az alvó oroszlán fülébe.
Vagy tán’ a festőébe, ki minap
prédikátornak festette magát,
s azt hihette pár pillanatra,
a Baállal állt ki csatára,
s ma lefeküdt egy fenyőfa alá?
Vagy belefúlt feje vászonnyi
napraforgó-tengerbe az este?
-Senki, de senki ne keresse!
Mert gonosz idő ez: nyár őrjöngése
lélek emberének lefejezése tart:
- a tükörbe ha pillant,
szép-szándékú szörny tekint vissza
a szürkés-zöld tátongó tócsából.
Holott szent hevület vitte lelkét:
csontjában égett isteni szó,
de jött a nyár, s kegyetlen napraforgó
sárga szilánkját kezébe verte.
s ő dermedten felkiált: "Feszítsd meg!"
S lelke vad látomásba borult.
Bolond próféta kálváriája ez,
kit nyár-diktátor őrületben tart.
Ki ez Útban találkozik vele,
- félreálljon - s ne higgyen néki senki,
- ha szépen szólna is vele.
2008. július 12.
Hófehér varázslat
Itt állok, arany ikon előtted - megjöttem,
nem vártál előtte. A múlton átvergődve
kísérteni téged - felállított tükrömben -
fájó visszhang az arcod. - Törölnéd e rád
villanó képet, - futó árnyak mögé bújik a
lelkiismereted... Ne játszd a jó fejet, hisz
egyszer minden fej lehull, - ha más nem,
lerohad... Nem kell büszkén hordani szar-
vadat, kivé lettél volna, az maradj, (ha mersz).
Páncélozott gyöngeséged bár erőt mutat,
kegyetlenséget épít ki benned, s rajtad...
Ne fuss, - látom szép-magad, pici éned -
hófehér falat: hóemberke a téli fényben,
mégis korommal fested magad? Miért bújsz
tested s a testek mögé? - az nem Te vagy!
Kiért e póz, miért e vakon megfelelni akarás?
Jól festett eredetiségedet csak kitaláltad -
megjátszottad -, nagy színész vagy - De a
kulisszák mögött lapuló varangy kit takar?
Talán egy királyfit, kit magamnak csókoltam
álmomban... Erővel gyömöszölted éned
egy zsákba, elnyomva igazi lényed, és
azt hiszed, legyőzted gyengeséged, pedig
itt az nyer, ki veszíteni mer – Mit mohón
akartál, mivel beteltél csömörig; hányszor
elhitted, hogy újra kezdheted, s mindig az
lett a vége, ami lett: undor és gyűlölet.
Én megkereslek, én megtalállak, én úgy,
igen úgy szeretlek, amilyen vagy hajnalban:
"Szörcsimbók-romláson túli ragyogásban"
nem vártál előtte. A múlton átvergődve
kísérteni téged - felállított tükrömben -
fájó visszhang az arcod. - Törölnéd e rád
villanó képet, - futó árnyak mögé bújik a
lelkiismereted... Ne játszd a jó fejet, hisz
egyszer minden fej lehull, - ha más nem,
lerohad... Nem kell büszkén hordani szar-
vadat, kivé lettél volna, az maradj, (ha mersz).
Páncélozott gyöngeséged bár erőt mutat,
kegyetlenséget épít ki benned, s rajtad...
Ne fuss, - látom szép-magad, pici éned -
hófehér falat: hóemberke a téli fényben,
mégis korommal fested magad? Miért bújsz
tested s a testek mögé? - az nem Te vagy!
Kiért e póz, miért e vakon megfelelni akarás?
Jól festett eredetiségedet csak kitaláltad -
megjátszottad -, nagy színész vagy - De a
kulisszák mögött lapuló varangy kit takar?
Talán egy királyfit, kit magamnak csókoltam
álmomban... Erővel gyömöszölted éned
egy zsákba, elnyomva igazi lényed, és
azt hiszed, legyőzted gyengeséged, pedig
itt az nyer, ki veszíteni mer – Mit mohón
akartál, mivel beteltél csömörig; hányszor
elhitted, hogy újra kezdheted, s mindig az
lett a vége, ami lett: undor és gyűlölet.
Én megkereslek, én megtalállak, én úgy,
igen úgy szeretlek, amilyen vagy hajnalban:
"Szörcsimbók-romláson túli ragyogásban"
Védekezz!
Sohse’ légy szerelmes!
Ezernyi véreb
falja tested;
szalmazsák szétszórt
törekje
minden porcikád...
Tehetetlen
báb-gúzsba ránt,
lehúz iszapja –
Időd, mint terjengő
mocsárgáz...
Lárvás sejtek
kísértetei hasadban,
torkon hurok,
szorító gyomorszáj...
Ha mellkasodban
nem kő kalimpálna,
most halálig zokognál,
s kikötőd lenne
a pszichiátriai
intenzív bel-osztály.
Hát védekezz,
s építsd meg bunkered!
Ezernyi véreb
falja tested;
szalmazsák szétszórt
törekje
minden porcikád...
Tehetetlen
báb-gúzsba ránt,
lehúz iszapja –
Időd, mint terjengő
mocsárgáz...
Lárvás sejtek
kísértetei hasadban,
torkon hurok,
szorító gyomorszáj...
Ha mellkasodban
nem kő kalimpálna,
most halálig zokognál,
s kikötőd lenne
a pszichiátriai
intenzív bel-osztály.
Hát védekezz,
s építsd meg bunkered!
A lélek formája
Hántolatlan lényegek
szobormásba zárva
szöggel kivert csillag-ég
kristály-magányába
belső formátumoknak
torz(ó) alakzatába
mély sóhajok folyama
szél mozaikjába
vérző-arcú dallamok
csont-sivatagába
patakmeder rovátkolt
száraz hamujába
szerelemhalál-könny
tikkadt hangüregbe
felmarkolt szavak futnak
szálkás tű-esőbe
a lombosodó éjnek
tölgyfa koronája -
ráborul az égbolt
ezüst drapériája -
csillagok zuhannak
hangok kvarc-tavába
búvik a szerelem
gyémánt-patakjába
csend-esőcsepp kongat
szív-harangba hullva
éj palástja szétterül
pillákat lecsukva
szobor-péppé lényegül
a lélek formája
csontról filéz az idő
istenek honába.
szobormásba zárva
szöggel kivert csillag-ég
kristály-magányába
belső formátumoknak
torz(ó) alakzatába
mély sóhajok folyama
szél mozaikjába
vérző-arcú dallamok
csont-sivatagába
patakmeder rovátkolt
száraz hamujába
szerelemhalál-könny
tikkadt hangüregbe
felmarkolt szavak futnak
szálkás tű-esőbe
a lombosodó éjnek
tölgyfa koronája -
ráborul az égbolt
ezüst drapériája -
csillagok zuhannak
hangok kvarc-tavába
búvik a szerelem
gyémánt-patakjába
csend-esőcsepp kongat
szív-harangba hullva
éj palástja szétterül
pillákat lecsukva
szobor-péppé lényegül
a lélek formája
csontról filéz az idő
istenek honába.
Archaizálok
töröm a kérget
behatolok szív közepébe
aranyt hozok
felszínre – mélyre ások
megcsillan fénye
odalenn a kincsnek -
értékek örököse vagyok
klasszikusan érzek
hintem ölelésem -
csokorba szedem
csókjaim - küldöm
- futórózsák a
szélben - (kor)társtalanul
finomkodom
elomolva szavak
lágy selymében -
míg a fentet lentről
szemléltem -
béka-perspektíván
brekegve mulandó
szépségek felett (holott
időtlenségtől szenvedek)
versemben a modern-et
is archaizálom -
a lírában kényeskedve
forgolódom -
fürödök fények tengerében
halhatatlanul -
berendezve magamnak egy
felleget az égen
behatolok szív közepébe
aranyt hozok
felszínre – mélyre ások
megcsillan fénye
odalenn a kincsnek -
értékek örököse vagyok
klasszikusan érzek
hintem ölelésem -
csokorba szedem
csókjaim - küldöm
- futórózsák a
szélben - (kor)társtalanul
finomkodom
elomolva szavak
lágy selymében -
míg a fentet lentről
szemléltem -
béka-perspektíván
brekegve mulandó
szépségek felett (holott
időtlenségtől szenvedek)
versemben a modern-et
is archaizálom -
a lírában kényeskedve
forgolódom -
fürödök fények tengerében
halhatatlanul -
berendezve magamnak egy
felleget az égen
Arannyal foltozod
arannyal foltozod
nappalom s én
karodra hagyatkozom
mikor minden rombol
elvágyódom innen
boldogságodba
birodalmadban alattvalód
leszek de Te
királynővé teszel
forgatsz isteni kezedben
felemelsz mikor
közel vagyok a bukáshoz
letörlöd könnyem
tükrödben látom arcom
időnként csúf - de
általad szépséges vagyok
arannyal foltozod
szétlőtt szívem
ha ezer sebből vérzem
gyógyulás a kenyerem
beléd feledkezem
e világ nem emel fel
szokásosan eltapos
s te forgatsz kezedben
beviszel a boldogságba
arannyal foltozod
lyukas lelkem-zsebem
élet lövéseit – a sátán
köpéseit – letörlöd
könnyeit szememnek
benned feledem
minden sebem
véredben elég
minden szakadt ruhám
arannyal foltozod
az öltözetem – elrejtesz
végtelen életedben
nappalom s én
karodra hagyatkozom
mikor minden rombol
elvágyódom innen
boldogságodba
birodalmadban alattvalód
leszek de Te
királynővé teszel
forgatsz isteni kezedben
felemelsz mikor
közel vagyok a bukáshoz
letörlöd könnyem
tükrödben látom arcom
időnként csúf - de
általad szépséges vagyok
arannyal foltozod
szétlőtt szívem
ha ezer sebből vérzem
gyógyulás a kenyerem
beléd feledkezem
e világ nem emel fel
szokásosan eltapos
s te forgatsz kezedben
beviszel a boldogságba
arannyal foltozod
lyukas lelkem-zsebem
élet lövéseit – a sátán
köpéseit – letörlöd
könnyeit szememnek
benned feledem
minden sebem
véredben elég
minden szakadt ruhám
arannyal foltozod
az öltözetem – elrejtesz
végtelen életedben
Törvény kontra Kegyelem
Míg háttal álltál riadtan
zordon kőtábláknak,
ütötték vállad,
hátadon koppantak
kavics-igék;
szíved csonthéját
tördelve,
acélossá kenték
bensejét.
Tűz villant
fémes haraggal,
felnyílt a düh
öblös szája,
tested mobilját
pörgette vad
metronóm.
Kőszíved motorja
őrjöngve tombolt,
míg önnön haragod
kardjába dőlve,
elvéreztél
szent igéjén.
Ekkor illetve
Isten lehétől,
megölte tested
vad indulatát,
halálra sebezve
szeretetével, -
tüze felajzotta
egész lényed,
támasztva benned
új reményed;
olajat s bort öntött
sebeidbe,
s szelíd bilincsébe
zárva, örökre
szerelmesévé
tette szíved.
zordon kőtábláknak,
ütötték vállad,
hátadon koppantak
kavics-igék;
szíved csonthéját
tördelve,
acélossá kenték
bensejét.
Tűz villant
fémes haraggal,
felnyílt a düh
öblös szája,
tested mobilját
pörgette vad
metronóm.
Kőszíved motorja
őrjöngve tombolt,
míg önnön haragod
kardjába dőlve,
elvéreztél
szent igéjén.
Ekkor illetve
Isten lehétől,
megölte tested
vad indulatát,
halálra sebezve
szeretetével, -
tüze felajzotta
egész lényed,
támasztva benned
új reményed;
olajat s bort öntött
sebeidbe,
s szelíd bilincsébe
zárva, örökre
szerelmesévé
tette szíved.
RÓLA - NEKI
Átölel a csend - madár-szimfónia -
otthonosan mozgok birodalmába...
Fáj a felejtés halk melankóliája -
sivár érzések kísértet-lárvája.
Nem az epedés, csak a világ-magány
- az érzés elérhetetlen utópiája -
rombolja tulajdonjogomat, mint a
kívül-rekedtek otthontalansága.
A ketten lesznek egy test ideája -
reménye hajtott éveken át felé,
de elveszítettük testünket mára,
s olyanná lett, mint a kiégetteké.
Te, az úton - a szüntelen érkező, -
mint a világ nonkonform figurája -
nem álltál a biztos kősziklára és
nem jutottál az angyalok honába.
Nincsen aki megóvna önmagadtól,
s adod a világnak koncként testedet,
s a lelked egy palackban jól bezárva -
trezorba rejted - Te, fösvény! - kincsedet.
Ó, Te csak a magadé akarsz lenni -,
nem akarsz csak testekkel hemperegni,
- lelkedet előtte jól rejtegeted -,
szádat sem csókolhatja híven senki.
A világot is vérszívónak látod -,
és lassan te is felszívódni látszol
súlyos gömbdimenziódnak falán, -
titkos ajtód magad után bezárod.
A csók-sem-érheti plátói tettben,
magadra fordult mazo-szerelemben
- önátadó beteljesülés helyett -
a megismerés nélküli szex vezet.
A másikban oldódó szerelem helyett
iszod a felszíni karsztos vizeket,
- Szédítő boldog repülés helyett -
részed ím a kegyelem hiánya lett...
És mégis... - csak Te lehetsz méz a sebre!
... - csak Te lehetsz méz a sebbe!
otthonosan mozgok birodalmába...
Fáj a felejtés halk melankóliája -
sivár érzések kísértet-lárvája.
Nem az epedés, csak a világ-magány
- az érzés elérhetetlen utópiája -
rombolja tulajdonjogomat, mint a
kívül-rekedtek otthontalansága.
A ketten lesznek egy test ideája -
reménye hajtott éveken át felé,
de elveszítettük testünket mára,
s olyanná lett, mint a kiégetteké.
Te, az úton - a szüntelen érkező, -
mint a világ nonkonform figurája -
nem álltál a biztos kősziklára és
nem jutottál az angyalok honába.
Nincsen aki megóvna önmagadtól,
s adod a világnak koncként testedet,
s a lelked egy palackban jól bezárva -
trezorba rejted - Te, fösvény! - kincsedet.
Ó, Te csak a magadé akarsz lenni -,
nem akarsz csak testekkel hemperegni,
- lelkedet előtte jól rejtegeted -,
szádat sem csókolhatja híven senki.
A világot is vérszívónak látod -,
és lassan te is felszívódni látszol
súlyos gömbdimenziódnak falán, -
titkos ajtód magad után bezárod.
A csók-sem-érheti plátói tettben,
magadra fordult mazo-szerelemben
- önátadó beteljesülés helyett -
a megismerés nélküli szex vezet.
A másikban oldódó szerelem helyett
iszod a felszíni karsztos vizeket,
- Szédítő boldog repülés helyett -
részed ím a kegyelem hiánya lett...
És mégis... - csak Te lehetsz méz a sebre!
... - csak Te lehetsz méz a sebbe!
IMÁM ÉRTED
Ha a szavak cserben hagytak,
mikor hozzád kiáltottak, s nem
találták szívedben a célt, - én is
eltévedtem, s most itt bolyongok
a magány rabjaként, – üvöltözök,
artikulálatlan hörög imám érted -
nyíljon meg, nyíljon meg szíved.
Ha lennének bűvös szavaim, vagy
találnék egyszerűbbeket, melyeket
ki nem mondott senki, - nyílként
eltalálna, - hogy esnél áldozatául
szerelmemnek, - ez nem csapda,
s mindkettőnket mennybe vinne
csodája, mennybe vinne csodája.
Hatalma van a szeretetnek, és
minden szavam ige - nyisd meg
az ajtódat, - hagyd hogy átjárja
zárványaidat, – lágyulsz belül -,
megrendülsz tőle, - s hol sziklát
repesztett a fagy, - a jég lassan
felolvad, a jég lassan felolvad.
mikor hozzád kiáltottak, s nem
találták szívedben a célt, - én is
eltévedtem, s most itt bolyongok
a magány rabjaként, – üvöltözök,
artikulálatlan hörög imám érted -
nyíljon meg, nyíljon meg szíved.
Ha lennének bűvös szavaim, vagy
találnék egyszerűbbeket, melyeket
ki nem mondott senki, - nyílként
eltalálna, - hogy esnél áldozatául
szerelmemnek, - ez nem csapda,
s mindkettőnket mennybe vinne
csodája, mennybe vinne csodája.
Hatalma van a szeretetnek, és
minden szavam ige - nyisd meg
az ajtódat, - hagyd hogy átjárja
zárványaidat, – lágyulsz belül -,
megrendülsz tőle, - s hol sziklát
repesztett a fagy, - a jég lassan
felolvad, a jég lassan felolvad.
Azért, mert most így tetszik nekem
Feléd lombosul
Te voltál a mámor, az álom, a méz -
Ihlető angyalom, kihez érkeztem...
Minden nap újra kezdtem a szenvedést,
Akiért érdemes újra léteznem.
Kiért ma is magamba rejtem a fényt,
Kinyúlva lelkemből, átjárjon téged...
Tüzemtől szíveden felolvad a jég,
Ha átvilágol fölötted a lényem.
Fényed vagyok az éjszakában, Édes,
Ne űzd, ki két kézzel szórja a napot,
Súlyos arannyal sújtja le a szíved -
Tűzben edzett szeretetével híved...
Fatörzse feléd lombosul, ha hagyod,
S szerelme tág szívével terebélyes.
Ihlető angyalom, kihez érkeztem...
Minden nap újra kezdtem a szenvedést,
Akiért érdemes újra léteznem.
Kiért ma is magamba rejtem a fényt,
Kinyúlva lelkemből, átjárjon téged...
Tüzemtől szíveden felolvad a jég,
Ha átvilágol fölötted a lényem.
Fényed vagyok az éjszakában, Édes,
Ne űzd, ki két kézzel szórja a napot,
Súlyos arannyal sújtja le a szíved -
Tűzben edzett szeretetével híved...
Fatörzse feléd lombosul, ha hagyod,
S szerelme tág szívével terebélyes.
Indulok Hozzád
Indulok, hogy megkeresselek,
Bolondos szívem dobog feléd,
Az estnek holdas szelleme kél -
Kinyúló kezekkel int neked.
Kék-selyem suhogású a lég,
Röpülök tehozzád vágy-szárnyon,
Lelkem felérzi zord magányod,
S az éjben bánatos dal zenél.
Múzsám, kedvesem, örök vágyam,
Tavaszom, megkésett szerelmem,
Te vagy akiért még érdemes,
Hogy régi sérelmem feladjam,
S eltorzult múltunkat feledve -
Énekünket újra daloljam.
Bolondos szívem dobog feléd,
Az estnek holdas szelleme kél -
Kinyúló kezekkel int neked.
Kék-selyem suhogású a lég,
Röpülök tehozzád vágy-szárnyon,
Lelkem felérzi zord magányod,
S az éjben bánatos dal zenél.
Múzsám, kedvesem, örök vágyam,
Tavaszom, megkésett szerelmem,
Te vagy akiért még érdemes,
Hogy régi sérelmem feladjam,
S eltorzult múltunkat feledve -
Énekünket újra daloljam.
Szomorú az Isten...
Szomorú az Isten,
egész nap hull könnye,
patakokban zuhog
a fekete földre,
siratja az embert,
földön lakó mását,
akit megteremtett
akit ideplántált...
Szomorú az ég is,
egész nap szürkében
lebeg itt fölöttem
depressziós színben,
csorog alá leve
fekete felhőnek,
nem parancsol senki
a zúgó esőnek...
Szomorú a szívem,
befelé hull könnyem,
keseríti lelkem
az igaz szerelem,
mert csak igaz lehet,
ami ily bánatos,
semmi nem fáj úgy, mint
ez a csodálatos...
.
egész nap hull könnye,
patakokban zuhog
a fekete földre,
siratja az embert,
földön lakó mását,
akit megteremtett
akit ideplántált...
Szomorú az ég is,
egész nap szürkében
lebeg itt fölöttem
depressziós színben,
csorog alá leve
fekete felhőnek,
nem parancsol senki
a zúgó esőnek...
Szomorú a szívem,
befelé hull könnyem,
keseríti lelkem
az igaz szerelem,
mert csak igaz lehet,
ami ily bánatos,
semmi nem fáj úgy, mint
ez a csodálatos...
.
Óborok
Fák sóhaja virága száll magasban,
friss tavaszi szél játszik a dombokon,
nevetés suhan át vidám arcokon,
madárkák dalolnak kora hajnalban.
Virág-nyílás ház előtti kerteken,
gyümölcsoltó méheknek döngicséje,
életet csalogatva a nap fénye
szétaranylik a gomolygó fellegen.
A tavasz titkos érzelmű dalokkal
hullámokban tör mélabús lelkemre,
emlék-csókját leheli homlokomra
elmúlt időknek megszépült szerelme,
gyöngyvirág-illatú édes mámorok -
szívem mélyéből feltörő óborok.
friss tavaszi szél játszik a dombokon,
nevetés suhan át vidám arcokon,
madárkák dalolnak kora hajnalban.
Virág-nyílás ház előtti kerteken,
gyümölcsoltó méheknek döngicséje,
életet csalogatva a nap fénye
szétaranylik a gomolygó fellegen.
A tavasz titkos érzelmű dalokkal
hullámokban tör mélabús lelkemre,
emlék-csókját leheli homlokomra
elmúlt időknek megszépült szerelme,
gyöngyvirág-illatú édes mámorok -
szívem mélyéből feltörő óborok.
Ringatózik a Hold
ringatózik a Hold a tóban
ringatózom az elmúlóban
álompárnán ringat a szél
csónakom az égbe lendül
kezem imára lendül – kér
feszül a tér az ablakon át
szabadulna légbe a vágy
törné a tájat vihar-magány
szárnyam között feszül a vágy
ordít a lelkem robban a táj
testem harapja villám-láng
ringatózik a Hold a tóban
szívem dobban az elmúlóban
álompárnán dobál a szél
csónakom az egekig ér
kezem kérőn imára lendül
szárnyam közt a vágyam elül
ringatózik a Hold a tóba’
álompárnán elül a szél
csónakom az egekig ér -
belesimul az elmúlóba.
ringatózom az elmúlóban
álompárnán ringat a szél
csónakom az égbe lendül
kezem imára lendül – kér
feszül a tér az ablakon át
szabadulna légbe a vágy
törné a tájat vihar-magány
szárnyam között feszül a vágy
ordít a lelkem robban a táj
testem harapja villám-láng
ringatózik a Hold a tóban
szívem dobban az elmúlóban
álompárnán dobál a szél
csónakom az egekig ér
kezem kérőn imára lendül
szárnyam közt a vágyam elül
ringatózik a Hold a tóba’
álompárnán elül a szél
csónakom az egekig ér -
belesimul az elmúlóba.
Szándékosan nem tartalmaz vesszőket a versem
Arany az égen
Kibontott hajával ledéren leng
kivetkőzve a tavaszi nap,
Téli fátylát ledobta lengén
s felöltött rikító aranyat.
Arcát kihívó tüzesen tartva
merészen kék ég tükrébe néz,
Két kézzel szórja fénylő báját
midőn a zsendülő földre néz.
Növény és állat sóváran szívja
meleg éltető sugarait,
Szemérmetlenül nagyra szabja
szép leányok dekoltázsait.
Fényében minden álorca lehull
titkoknak képe élesedik,
Bebújik minden sötét zugba
tetőteraszon terpeszkedik.
Pimaszul benéz az ablakokon,
mindent eláraszt fény-folyama,
Erővel telnek fáradt csontok
s felvidul az emberek arca.
kivetkőzve a tavaszi nap,
Téli fátylát ledobta lengén
s felöltött rikító aranyat.
Arcát kihívó tüzesen tartva
merészen kék ég tükrébe néz,
Két kézzel szórja fénylő báját
midőn a zsendülő földre néz.
Növény és állat sóváran szívja
meleg éltető sugarait,
Szemérmetlenül nagyra szabja
szép leányok dekoltázsait.
Fényében minden álorca lehull
titkoknak képe élesedik,
Bebújik minden sötét zugba
tetőteraszon terpeszkedik.
Pimaszul benéz az ablakokon,
mindent eláraszt fény-folyama,
Erővel telnek fáradt csontok
s felvidul az emberek arca.
Az örökkön fénylő dombokon
(Szonett Hubart és mások kérésére)
Mint konokul kongó esőcsepp sírása,
Zúgnak néma könnyeim a földeken,
Szép tavasz-dal száll az aranyló zöldeken,
Csend telepszik halkuló szívem házára.
Magam vagyok, mint valótlan ág a szélben,
Ernyedten hull alá tétován két karom,
Mégis e hangnak megállj-át parancsolom,
Magamra öltvén tört-lombú szép reményem.
S bár látom az élet foszló áradását,
S minden elnyerni látszik végső formáját -
Kirajzolódó fáradtság az arcokon,
Ki megteremtette az arcának mását,
S anyánk méhéből életnek partjára vont -
Ő vár ránk az örökkön fénylő dombokon.
Mint konokul kongó esőcsepp sírása,
Zúgnak néma könnyeim a földeken,
Szép tavasz-dal száll az aranyló zöldeken,
Csend telepszik halkuló szívem házára.
Magam vagyok, mint valótlan ág a szélben,
Ernyedten hull alá tétován két karom,
Mégis e hangnak megállj-át parancsolom,
Magamra öltvén tört-lombú szép reményem.
S bár látom az élet foszló áradását,
S minden elnyerni látszik végső formáját -
Kirajzolódó fáradtság az arcokon,
Ki megteremtette az arcának mását,
S anyánk méhéből életnek partjára vont -
Ő vár ránk az örökkön fénylő dombokon.
Elment a tél
Elment a tél és lehullt a gyász,
az arcokon új élet reménye,
röpdösnek fürge kis madárkák,
- pendül a tavasz zenéje.
Égen cikázó csacsogó szárnyas -
a honvággyal hazatért fecske,
fészkét veri friss lendülettel
a ház ormán csüngő ereszre.
Leomló sugarai a napnak
a lágy horizontot becézik, -
színt kevernek az ég palettáján
- aranyba s bíborba merítik.
Itt van hát a várva várt kikelet -
csacska madarak énekelnek,
nem tudják, hogy egyedül bennem
bolyong és érik a végzet.
az arcokon új élet reménye,
röpdösnek fürge kis madárkák,
- pendül a tavasz zenéje.
Égen cikázó csacsogó szárnyas -
a honvággyal hazatért fecske,
fészkét veri friss lendülettel
a ház ormán csüngő ereszre.
Leomló sugarai a napnak
a lágy horizontot becézik, -
színt kevernek az ég palettáján
- aranyba s bíborba merítik.
Itt van hát a várva várt kikelet -
csacska madarak énekelnek,
nem tudják, hogy egyedül bennem
bolyong és érik a végzet.
Tavaszi táncdal
Dallá érik bennem a nappal
Ritmust jár az utca alattam
Fák suhannak gyökér-lábon
Lüktetik életem, halálom.
Tavasz-tükörben napfény csillan
Réz szőkéje hajamba lobban
Szambázik velem a járda
Rám zeng az ég kupolája.
Bárány béget fenn a magasban
Kobaltkék legelő alatta
Szellő pásztor terelgeti
Napsugárleány melengeti.
Utak mentén a zöld sarjadás
Őszi vetésből maghasadás
Varjú banda szemelgeti -
Versemnek végét ez veti.
Ritmust jár az utca alattam
Fák suhannak gyökér-lábon
Lüktetik életem, halálom.
Tavasz-tükörben napfény csillan
Réz szőkéje hajamba lobban
Szambázik velem a járda
Rám zeng az ég kupolája.
Bárány béget fenn a magasban
Kobaltkék legelő alatta
Szellő pásztor terelgeti
Napsugárleány melengeti.
Utak mentén a zöld sarjadás
Őszi vetésből maghasadás
Varjú banda szemelgeti -
Versemnek végét ez veti.
Mondóka ujjgyakorlat
Bezsebelem harmatom az égből
fényt meg az égbolt zsebéből
a szürke tartományt elhagyom
hétszirmú virágba bujdosom
vad-fényű délibábot kergetek
színes virágokat "kertelek"
rekesztek folyót és felleget
paradicsommadárrá vedlek
rikkantó rikkanccsá változom
port hintek csodaszép arcokon
szívemet világgá ballagom
szívverésedet hallgatom
fénykalászt kévébe álmodom
faragatlanokat bárdolom
szemelek tengerből gyöngyöket
hulláma fel-alá hömpölyget
szivárvány hídjára feszülök
éjboltra csillagokat szülök
arannyá váltom a garasom
holnap már marsolok a Marson
erdőben medvére vadászok
mezőt ringatnak a kalászok
arcom a kék égbe bemártom
eltűnök az égi batáron
fényt meg az égbolt zsebéből
a szürke tartományt elhagyom
hétszirmú virágba bujdosom
vad-fényű délibábot kergetek
színes virágokat "kertelek"
rekesztek folyót és felleget
paradicsommadárrá vedlek
rikkantó rikkanccsá változom
port hintek csodaszép arcokon
szívemet világgá ballagom
szívverésedet hallgatom
fénykalászt kévébe álmodom
faragatlanokat bárdolom
szemelek tengerből gyöngyöket
hulláma fel-alá hömpölyget
szivárvány hídjára feszülök
éjboltra csillagokat szülök
arannyá váltom a garasom
holnap már marsolok a Marson
erdőben medvére vadászok
mezőt ringatnak a kalászok
arcom a kék égbe bemártom
eltűnök az égi batáron
Tél végi töredék
Patinás égbolt festékébe mártva
Tél végi töredékes jégtábla-képek
Múltba merülnek ezüstösen végleg
Fehér leplét a föld levedlette mára.
Kibontott haját megrázza a napfény
Loccsanva száll a fekete pocsolyába
Föld nedvét lassan fölnyalni – vágyja
Sziklahasadékból csorran jég-telér.
Kedvünk inaiban tavasz vére lüktet
Röppen a szellő szárnyat rebegtetve
Kékségével az ég mindent kitüntet
Szürke tél-színek végleg elmerülnek
Lila virágok búkat feledtetve
Zöld-hasadással szárukba szökkennek.
Tél végi töredékes jégtábla-képek
Múltba merülnek ezüstösen végleg
Fehér leplét a föld levedlette mára.
Kibontott haját megrázza a napfény
Loccsanva száll a fekete pocsolyába
Föld nedvét lassan fölnyalni – vágyja
Sziklahasadékból csorran jég-telér.
Kedvünk inaiban tavasz vére lüktet
Röppen a szellő szárnyat rebegtetve
Kékségével az ég mindent kitüntet
Szürke tél-színek végleg elmerülnek
Lila virágok búkat feledtetve
Zöld-hasadással szárukba szökkennek.
A vers nem tartalmaz vesszőket
Télies ünnep
Vad szelek tépik a fákat -
cibálják kósza koronánkat -
agyunkra lő zord idő.
Vízpatak rohanna árnak -
morzsolná szívünkben a gátat -
hullámát jég töri szét.
Télies tavasznak tánca
lecsap Március idusára -
szegvén ünnepünk kedvét,
Borzong a léleknek háza -
burkolatát kabátba zárja -
arcára gallért terít.
cibálják kósza koronánkat -
agyunkra lő zord idő.
Vízpatak rohanna árnak -
morzsolná szívünkben a gátat -
hullámát jég töri szét.
Télies tavasznak tánca
lecsap Március idusára -
szegvén ünnepünk kedvét,
Borzong a léleknek háza -
burkolatát kabátba zárja -
arcára gallért terít.
Lenni, vagy nem lenni...(?)
Lenni, vagy nem lenni: ez az a vérzés,
mely bíborba önti agyvelőnk -
dönteni kéne - vinni a végzést:
tiszta lapunkra pecsételőt.
Ember, aki kiválasztattál arra,
hogy szabadon választással élj,
nézz a szívedbe, s a fellegekbe,
s ihletet az Istentől vegyél.
Ébredj fel még ma az igaz hangra,
mely ősi bölcsőnkből fel-felsír -
nemzeti dalra, s bibliás hangra
egyaránt féltően tekints.
Picike pór nép: reményeiben holt
magát keserítő szárnyszegett -
éjben búsuló-bitangoló,
ihletedet az Istentől vedd.
Választanod kell: élet vagy végzet -
sorsodat kezedben markolod,
magad a történelmen - mint véres
kardot - emelt fővel hurcolod.
Bűntől vörhenyes seb-varas lelked
kimérték akár a földedet,
eladták rólad a lópokrócot,
s azt a darab csillagos eget.
Kit hitedben már félholtra vertek,
s ájultan nézed a felleget, -
választanál, ha választhatnál,
ha volna még miből: egy, meg egy.
Letiport lelked, mint kivérzett végzet
akár - ha - Krisztus a Golgotán -
hamvaidba-holtan alászállva
népek közt hontalan sírdogál.
De harmadnapon feltámadt Ő is -
fentről néz dicsőség trónusán,
s mosolyogva kéri tőled számon:
válaszd az Életet, ne a halált!
mely bíborba önti agyvelőnk -
dönteni kéne - vinni a végzést:
tiszta lapunkra pecsételőt.
Ember, aki kiválasztattál arra,
hogy szabadon választással élj,
nézz a szívedbe, s a fellegekbe,
s ihletet az Istentől vegyél.
Ébredj fel még ma az igaz hangra,
mely ősi bölcsőnkből fel-felsír -
nemzeti dalra, s bibliás hangra
egyaránt féltően tekints.
Picike pór nép: reményeiben holt
magát keserítő szárnyszegett -
éjben búsuló-bitangoló,
ihletedet az Istentől vedd.
Választanod kell: élet vagy végzet -
sorsodat kezedben markolod,
magad a történelmen - mint véres
kardot - emelt fővel hurcolod.
Bűntől vörhenyes seb-varas lelked
kimérték akár a földedet,
eladták rólad a lópokrócot,
s azt a darab csillagos eget.
Kit hitedben már félholtra vertek,
s ájultan nézed a felleget, -
választanál, ha választhatnál,
ha volna még miből: egy, meg egy.
Letiport lelked, mint kivérzett végzet
akár - ha - Krisztus a Golgotán -
hamvaidba-holtan alászállva
népek közt hontalan sírdogál.
De harmadnapon feltámadt Ő is -
fentről néz dicsőség trónusán,
s mosolyogva kéri tőled számon:
válaszd az Életet, ne a halált!
Szerelem-verés
Holdezüst esője csorog alá a tájon
szerelem-verésben állok-
szememre nem jön álom.
Álompárnám zizzenő avarszőnyeg
-erdőt álmodik alattam
a vörös-barna tőzeg.
Átölel a százkarú éji magány
derekamat becézgeti
hűs erdei páfrány.
A lágy tisztás édes-bús illata száll
-szomorú szememben
lassan megalvad a táj.
szerelem-verésben állok-
szememre nem jön álom.
Álompárnám zizzenő avarszőnyeg
-erdőt álmodik alattam
a vörös-barna tőzeg.
Átölel a százkarú éji magány
derekamat becézgeti
hűs erdei páfrány.
A lágy tisztás édes-bús illata száll
-szomorú szememben
lassan megalvad a táj.
Idill (volt)
Ezüst holdharapással villanó nyakék
függ a fekete éj bársonyán...
sarlója fémesen pásztázza
lágy hantú dombok fennsíkjait... -
dúsan teríti fénykévéit a völgy
szelíden ringó hó-tábláin...
fehér-arcú némaság ül mesebelien
szűz erdők rétjein - repülő rén-
szarvascsordák - a fák agancsa
hasítja ketté az égbolt tüdejét -
lassú légzéssel táruló kupolái
alatt csilingel álomi száncsengő -
pici ezüstkolompok - bim-bam-bim-bam
verik fel álomi szívek pitvarát -
álmodik gyermekkort a téli táj -
álomian teríti ezüstfüggönyén át
az égbolt valódibb látszatát -
hirtelen megrezzen a szívünk s
csodálkozva kezdi szemlélni a
valóság abszurd ténytelenségét.
függ a fekete éj bársonyán...
sarlója fémesen pásztázza
lágy hantú dombok fennsíkjait... -
dúsan teríti fénykévéit a völgy
szelíden ringó hó-tábláin...
fehér-arcú némaság ül mesebelien
szűz erdők rétjein - repülő rén-
szarvascsordák - a fák agancsa
hasítja ketté az égbolt tüdejét -
lassú légzéssel táruló kupolái
alatt csilingel álomi száncsengő -
pici ezüstkolompok - bim-bam-bim-bam
verik fel álomi szívek pitvarát -
álmodik gyermekkort a téli táj -
álomian teríti ezüstfüggönyén át
az égbolt valódibb látszatát -
hirtelen megrezzen a szívünk s
csodálkozva kezdi szemlélni a
valóság abszurd ténytelenségét.
Egy sóhajtás...
Egy sóhajtás lettél mára -
Ablakon fájdalom-pára
Pici-pihe könnyes álom -
Halk imádság éjszakámon
Vert arany volt a nappalunk
Mézzel-édes bor italunk
Kemény-vérű sötét éjek -
Vas-szerelmünk mind elégett
Olcsó remény vigasz-ágyon
- Mámorodat nem találom
Elillant a szesz az álom
Kilúgozott délutánon
Izzó délibáb az arcom -
Arcod felett bíbor alkony
Naplemente fagyott fénye
- Aláhull a sötét éjbe
Ablakon fájdalom-pára
Pici-pihe könnyes álom -
Halk imádság éjszakámon
Vert arany volt a nappalunk
Mézzel-édes bor italunk
Kemény-vérű sötét éjek -
Vas-szerelmünk mind elégett
Olcsó remény vigasz-ágyon
- Mámorodat nem találom
Elillant a szesz az álom
Kilúgozott délutánon
Izzó délibáb az arcom -
Arcod felett bíbor alkony
Naplemente fagyott fénye
- Aláhull a sötét éjbe
A vers nem tartalmaz vesszőket
A remény dallama
A remény dallama zsongatja szívem
Szép hajnalsugár melengeti lelkem
Megannyi pompás virág-szikra gyullad
Miriád csillag elvarázsolt színben.
Énekli - egy napon eljön új kezdet
Ezernyi lehetőség szirmai nyílnak
Ezernyi pompás mozaikba villan
Új égbolton szárnyal az új üdvözlet.
Már lemondtam a szerelmi boldogságról
Csókzuhatag ábrándja nekem már nem kell
Szépen elvagyunk: én a papír meg a toll,
Vannak még színes szavaim hozzátok
Csillannak még rajtuk újabb remények,
Ha tündököl arcomon az eljövendő kor.
Szép hajnalsugár melengeti lelkem
Megannyi pompás virág-szikra gyullad
Miriád csillag elvarázsolt színben.
Énekli - egy napon eljön új kezdet
Ezernyi lehetőség szirmai nyílnak
Ezernyi pompás mozaikba villan
Új égbolton szárnyal az új üdvözlet.
Már lemondtam a szerelmi boldogságról
Csókzuhatag ábrándja nekem már nem kell
Szépen elvagyunk: én a papír meg a toll,
Vannak még színes szavaim hozzátok
Csillannak még rajtuk újabb remények,
Ha tündököl arcomon az eljövendő kor.
Mi Atyánk...
Atyánk Ki a mennyekben lakozol
szenteltessenek meg
szegény szomorú emberek.
Szívük töressen meg:
szaggassa szét irgalmad
-belső részükig hasson
szerelmed csapása.
Hatódjanak meg szívjóságodon
könyörülj Atyánk
szegény beszennyezett emberek
bűntől görbedő testén:
hajlítsd Fiad szív-boltozatába
glóriás szentély-magasába...
Jöjjön el az árvák országa
a gálya sorsára jutottak
szabadulása...
Legyen meg dicső akaratuk
átértékelve motívumaikat,
mint a földön, úgy a mennyekben is
ragyogjon a megváltottak
fehér ruhája...
Kenyerüket add meg
az égieknek, a mennyei lényeknek
kik beírattak örökkévalóságba,
a Nagy könyv Könyv lapjára
Add, hogy bocsánatot nyerjenek
a bűntelen árvák
a szívjóságosak, a tiszták
a gonoszok szerencséjétől
érzett keserűségük miatt...
S nekik is megbocsássanak
a magabiztosak,
merev-nyakú önhittek,
celebek és egyebek -
az irgalmatlanok megtöressenek!
S adj nekünk mennyei kísértést
kísértést a jóra,
vakmerőséget az irgalomra:
meztelen hóra varrott
szívek fehér takarójára,
fehér gyolcsruha
makulátlanságára...
S ne szabadíts meg
elleneinktől, hogy
kő-szívük megtöressen
s könnyeinktől meghatódva
ájultan omoljanak
zokogva karjainkba.
Csak a gonosztól a gonosztól
szabadíts meg minket!
szenteltessenek meg
szegény szomorú emberek.
Szívük töressen meg:
szaggassa szét irgalmad
-belső részükig hasson
szerelmed csapása.
Hatódjanak meg szívjóságodon
könyörülj Atyánk
szegény beszennyezett emberek
bűntől görbedő testén:
hajlítsd Fiad szív-boltozatába
glóriás szentély-magasába...
Jöjjön el az árvák országa
a gálya sorsára jutottak
szabadulása...
Legyen meg dicső akaratuk
átértékelve motívumaikat,
mint a földön, úgy a mennyekben is
ragyogjon a megváltottak
fehér ruhája...
Kenyerüket add meg
az égieknek, a mennyei lényeknek
kik beírattak örökkévalóságba,
a Nagy könyv Könyv lapjára
Add, hogy bocsánatot nyerjenek
a bűntelen árvák
a szívjóságosak, a tiszták
a gonoszok szerencséjétől
érzett keserűségük miatt...
S nekik is megbocsássanak
a magabiztosak,
merev-nyakú önhittek,
celebek és egyebek -
az irgalmatlanok megtöressenek!
S adj nekünk mennyei kísértést
kísértést a jóra,
vakmerőséget az irgalomra:
meztelen hóra varrott
szívek fehér takarójára,
fehér gyolcsruha
makulátlanságára...
S ne szabadíts meg
elleneinktől, hogy
kő-szívük megtöressen
s könnyeinktől meghatódva
ájultan omoljanak
zokogva karjainkba.
Csak a gonosztól a gonosztól
szabadíts meg minket!
Telehold
Óriás Telehold labdája
leng ezüstkorong máglya:
Nap-asszony lánya tárva
fátyolfény palástba.
Sötétkék paraván-égen
pattog szédítőn- Árva-
gördül szerelmeseknek
fénygömb palotája.
Ebugatta Hold-tekéje
-terebélye -néz reánk
-táguló Holdvigyorral-
hömpölygő violánk.
Esthajnal egéről zúdul
csillogó fém-ezüstje,
testében szerelem forr
- napfény-csóvák üstje.
Báját hinti sugarasan
szép leányok hajára,
éj-sötéten büszke Úrnő
- királyi egymagába`.
leng ezüstkorong máglya:
Nap-asszony lánya tárva
fátyolfény palástba.
Sötétkék paraván-égen
pattog szédítőn- Árva-
gördül szerelmeseknek
fénygömb palotája.
Ebugatta Hold-tekéje
-terebélye -néz reánk
-táguló Holdvigyorral-
hömpölygő violánk.
Esthajnal egéről zúdul
csillogó fém-ezüstje,
testében szerelem forr
- napfény-csóvák üstje.
Báját hinti sugarasan
szép leányok hajára,
éj-sötéten büszke Úrnő
- királyi egymagába`.
Advent
Méla télben fekete varjúraj
Zengi fel a matt fehér eget,
Megfáradt fák a kopasz karjukkal
Karmolják a szürke felleget.
Városunk felett a néhány komor
Torony furcsa árnya lengedez,
Piros sziluett az utcasoron:
Télapó csoszogva lépeget.
Vidám hangulatot csal szívünkbe,
Szaloncukrot mosollyal kezünkbe,
Szomorú arcunkba öröm tolul,
Lassú léptünk szaporává válva,
Lelkünkben az ünnep muzsikája
Adventi harangokkal megkondul.
Zengi fel a matt fehér eget,
Megfáradt fák a kopasz karjukkal
Karmolják a szürke felleget.
Városunk felett a néhány komor
Torony furcsa árnya lengedez,
Piros sziluett az utcasoron:
Télapó csoszogva lépeget.
Vidám hangulatot csal szívünkbe,
Szaloncukrot mosollyal kezünkbe,
Szomorú arcunkba öröm tolul,
Lassú léptünk szaporává válva,
Lelkünkben az ünnep muzsikája
Adventi harangokkal megkondul.
Egy dallam...
Arról írni ami jó -
szíved szemeivel látod
- akár egy érc dió -
belül pihe-puha bársony.
Mámor-érzet lelkeden
mely formát keres magának
- akár a szerelem -
keres csókra éhes szájat.
Egy dallam száll fényesen
a köd lepte házak ormán
- méz tör fel édesen -
a kőkaptár komor tornyán.
szíved szemeivel látod
- akár egy érc dió -
belül pihe-puha bársony.
Mámor-érzet lelkeden
mely formát keres magának
- akár a szerelem -
keres csókra éhes szájat.
Egy dallam száll fényesen
a köd lepte házak ormán
- méz tör fel édesen -
a kőkaptár komor tornyán.
A végső erdő
Életünk omló fala,
mint hervadó ibolya,
liliomos éjszaka -
nehezedik a föld szava.
Iramlanak a fények,
halódnak kinn a fák,
fut az erdő-csorda
a végtelenen át.
Vágtat a tüzes tenger
- vérvörös áradás,
viharzik az égbolt,
fellobbannak a fák.
A kénkő-sárga égen
hírmondó szava száll,
izzik a végső erdő
a csillagok haván.
mint hervadó ibolya,
liliomos éjszaka -
nehezedik a föld szava.
Iramlanak a fények,
halódnak kinn a fák,
fut az erdő-csorda
a végtelenen át.
Vágtat a tüzes tenger
- vérvörös áradás,
viharzik az égbolt,
fellobbannak a fák.
A kénkő-sárga égen
hírmondó szava száll,
izzik a végső erdő
a csillagok haván.
Visszaszállsz
A szavak visszaszállnak,
mint holdkaréj a tóra,
mint gólyahír a rétre -
visszaszállsz tollam hegyére.
A rám-fonódott éjben
az emlékezet ablakán
meglátom lényegedet,
mint fát a tisztáson át.
Szétpilloglak szememmel,
megcsikordul bennem a zár,
kifutok hozzád a térre,
s rád fonom éjszakám.
A vadvirágos réten -
át az erdők tisztásán,
ringunk a gólyahírrel
a tenger holdkaréján.
mint holdkaréj a tóra,
mint gólyahír a rétre -
visszaszállsz tollam hegyére.
A rám-fonódott éjben
az emlékezet ablakán
meglátom lényegedet,
mint fát a tisztáson át.
Szétpilloglak szememmel,
megcsikordul bennem a zár,
kifutok hozzád a térre,
s rád fonom éjszakám.
A vadvirágos réten -
át az erdők tisztásán,
ringunk a gólyahírrel
a tenger holdkaréján.
Emlékek kövén
Tükörfolyosón indultam
feléd - emlékek
macskakövén,
arcod csillag-űr távolból
ragyogó hold -
hidegebb s forróbb
elválasztó éveinknél
Tűz-kísértetek
jégtorlaszok között -
belém hatolt
múltunk heve
Szakállas babák - mi -
lebegő maszkok
bolond hóemberek
parázsló gombokkal
hó-köpenyünkön -
csillagkörök eltévedt
foglyai - magunk foglyai
Menekülésben egymást
lökdöső jégtábláinkon
sistergő lávakővé
olvadunk:
Vadgalamb-pár szobor
az éjben
feléd - emlékek
macskakövén,
arcod csillag-űr távolból
ragyogó hold -
hidegebb s forróbb
elválasztó éveinknél
Tűz-kísértetek
jégtorlaszok között -
belém hatolt
múltunk heve
Szakállas babák - mi -
lebegő maszkok
bolond hóemberek
parázsló gombokkal
hó-köpenyünkön -
csillagkörök eltévedt
foglyai - magunk foglyai
Menekülésben egymást
lökdöső jégtábláinkon
sistergő lávakővé
olvadunk:
Vadgalamb-pár szobor
az éjben
Őszi vázlat
Őszi vázlat
rideg csókját
ránk lehelte a
lomha léptű ősz
szomorú arcok
ólmos szemében
emlék már a nyár
mély sötétség
remeg az utcák
ideges bánatán
napfény után
sóvár karokkal
nyújtóznak a fák
rőt avarban
csoszogó lábbal
kullog a szerelem
fáradt szeméből
fagyos víz szitál -
ködcsepp kezemen
rideg csókját
ránk lehelte a
lomha léptű ősz
szomorú arcok
ólmos szemében
emlék már a nyár
mély sötétség
remeg az utcák
ideges bánatán
napfény után
sóvár karokkal
nyújtóznak a fák
rőt avarban
csoszogó lábbal
kullog a szerelem
fáradt szeméből
fagyos víz szitál -
ködcsepp kezemen
Szavak rengetege
Szavak rengetege
betűmag a szélbe
indulnak a sorok
erdő dzsungelébe
szeszélyes írásba
mélytenger árjába
csillogó üvegbe
fénybe-palotába
szivárványos prizma-
mozaikba hullva
üveg-kristály szíven
csillagokra gyúlva
tüzekkel játszani
parazsat fúvatni
harmatot benyelni
aranyat veretni
szívek billentyűjén
billegetve járni
ág-bogas erekben
vér-parázsba bújni
erek erdejébe
szenvedélyt belopni
vérző bugyrokban
túlélésre futni
játszani vad széllel
hajnal harmatával
hűs-bársonyos réten
zápor-szakadással
hullámokra lelni
evezni a mélyre
fényes eső-permet
gyöngyöző cseppjébe
találni a cirmos
százfejű virágra
százszorszép írásra
tarka takaróra
halhatatlan szóra
százszorszép beszédre
várni egyre várni
Isten Igéjére.
betűmag a szélbe
indulnak a sorok
erdő dzsungelébe
szeszélyes írásba
mélytenger árjába
csillogó üvegbe
fénybe-palotába
szivárványos prizma-
mozaikba hullva
üveg-kristály szíven
csillagokra gyúlva
tüzekkel játszani
parazsat fúvatni
harmatot benyelni
aranyat veretni
szívek billentyűjén
billegetve járni
ág-bogas erekben
vér-parázsba bújni
erek erdejébe
szenvedélyt belopni
vérző bugyrokban
túlélésre futni
játszani vad széllel
hajnal harmatával
hűs-bársonyos réten
zápor-szakadással
hullámokra lelni
evezni a mélyre
fényes eső-permet
gyöngyöző cseppjébe
találni a cirmos
százfejű virágra
százszorszép írásra
tarka takaróra
halhatatlan szóra
százszorszép beszédre
várni egyre várni
Isten Igéjére.
Kis Énekek éneke
Sáronnak rózsája
völgyek lilioma,
Szerelmesem mint erdő
fái közt almafa...
Árnyékában hűsöl lelkem,
méz számon gyümölcse;
Almaborral itassatok
szőlővel etessetek,
üdítsetek fel engem -
szerelem betege lettem.
Jeruzsálem leányai,
a vadkecskékre és a
mező fáira kérlek;
a szerelmet (míg nem akarja)
fel ne serkentsétek,
ó, fel ne költsétek.
völgyek lilioma,
Szerelmesem mint erdő
fái közt almafa...
Árnyékában hűsöl lelkem,
méz számon gyümölcse;
Almaborral itassatok
szőlővel etessetek,
üdítsetek fel engem -
szerelem betege lettem.
Jeruzsálem leányai,
a vadkecskékre és a
mező fáira kérlek;
a szerelmet (míg nem akarja)
fel ne serkentsétek,
ó, fel ne költsétek.
Minden arcod...
Minden arcod ismerős,
mintha szívemből kinőtt
képed emlékembe vésett
rajzolatát látnám.
Minden nap egy küzdelem,
kőfal-óriás-verem,
reménytelen üldözős
álom-játékot űz velem
a vágy, s lesújt rám
palotád ablakából
egy világ-pallos-óriás
kegyetlen döféssel.
Rettenetes, s tovább megyek
harcomat minden napon
vakon megharcolom;
Egy lépésért kettőt teszek
elérni álom-látomásom
megvalósulását... -
beteljesülésem veled.
mintha szívemből kinőtt
képed emlékembe vésett
rajzolatát látnám.
Minden nap egy küzdelem,
kőfal-óriás-verem,
reménytelen üldözős
álom-játékot űz velem
a vágy, s lesújt rám
palotád ablakából
egy világ-pallos-óriás
kegyetlen döféssel.
Rettenetes, s tovább megyek
harcomat minden napon
vakon megharcolom;
Egy lépésért kettőt teszek
elérni álom-látomásom
megvalósulását... -
beteljesülésem veled.
Mi ez, ha nem...?
Erőn felül ért a próba
alattomban érkezett,
a múlton át kígyózott;
befont a szerelem-inda.
Rügyfakasztó tavaszi nap
- most örülnöm kellene,
s nappalom ég el vele,
ha forrón az arcomba csap.
Tűztó fakad feneketlen,
felszínre is szikrát szór:
- lobog a csipkebokor -
el nem hamvadó szerelem.
alattomban érkezett,
a múlton át kígyózott;
befont a szerelem-inda.
Rügyfakasztó tavaszi nap
- most örülnöm kellene,
s nappalom ég el vele,
ha forrón az arcomba csap.
Tűztó fakad feneketlen,
felszínre is szikrát szór:
- lobog a csipkebokor -
el nem hamvadó szerelem.
Hóseás
Elhagyott, hűtelenné lett,
nem keres az én népem;
Hátat fordított lelkemnek,
kőszíve ütötte szövetségem.
Szeretőket bérelt, kiktől
azt remélte, megkapja
kenyerét, vizét és gyapját;
Törvényeim helyett kedvelte
a cserfák s tölgyek árnyékát.
Öntött magának borjúszobrot,
faragott s festett képeket,
melyeket csókolgatott,
s hozzám nem közeledett.
Jövendőjét pálcájától
tudakozta, nem tőlem;
Hívtam azért Ló-Amminak,
azaz hogy: nem én népem.
Megveretem próféták által,
neveztem Ló-Rukhámáhnak,
- mondtam: "Nincs kegyelem!"
- s visszatértem lakhelyemre.
Mígnem eljön az idő, hogy
keresni fogják orcámat;
nyomorúságukban keresnek,
- s megismernek - engem...
mert megkegyelmezek nekik,
s megtudják, hogy Jó Vagyok.
Remegve folyamodnak hozzám
az utolsó időkben -
Kijelentem magam Amminak,
s hívom őt Rukhámáhnak..;
Mert szeretetet kívánok
én, s nem áldozatot - :
Istennek ismeretét,
hogysem égőáldozatot;
S nem mondja többé keze
csinálmányának: Istenem.
Hívom a nem én népemet
népemnek, s a nem szeretettet
szeretettnek, mert ingyen megkegyelmezek;
- Tőlem származik az ő gyümölcse.
nem keres az én népem;
Hátat fordított lelkemnek,
kőszíve ütötte szövetségem.
Szeretőket bérelt, kiktől
azt remélte, megkapja
kenyerét, vizét és gyapját;
Törvényeim helyett kedvelte
a cserfák s tölgyek árnyékát.
Öntött magának borjúszobrot,
faragott s festett képeket,
melyeket csókolgatott,
s hozzám nem közeledett.
Jövendőjét pálcájától
tudakozta, nem tőlem;
Hívtam azért Ló-Amminak,
azaz hogy: nem én népem.
Megveretem próféták által,
neveztem Ló-Rukhámáhnak,
- mondtam: "Nincs kegyelem!"
- s visszatértem lakhelyemre.
Mígnem eljön az idő, hogy
keresni fogják orcámat;
nyomorúságukban keresnek,
- s megismernek - engem...
mert megkegyelmezek nekik,
s megtudják, hogy Jó Vagyok.
Remegve folyamodnak hozzám
az utolsó időkben -
Kijelentem magam Amminak,
s hívom őt Rukhámáhnak..;
Mert szeretetet kívánok
én, s nem áldozatot - :
Istennek ismeretét,
hogysem égőáldozatot;
S nem mondja többé keze
csinálmányának: Istenem.
Hívom a nem én népemet
népemnek, s a nem szeretettet
szeretettnek, mert ingyen megkegyelmezek;
- Tőlem származik az ő gyümölcse.
Naplemente látomás
Bíbor és kék
vibráló ég...
lobban az élet
lábam alatt
Simuló tér
alkonyba ér
Őrálló utca
kereszteződésnél
- láng lép az
ablakon át -
fény-kép-zelet
- vörös világ -
Kóborló szél
az est egére
rőt lovagot fest:
- Napkorong -
Szeme őriz
figyel reám,
...dűlő árny
mögül kacsint
madár száll
ajtómon át
izzik színes
pipacs virág
- vérző alkony -
vad látomáskép
hull fölöttem,
reccsen az ág
Lobogó fák...
égő erdő -
zuhatag tör
- a szíven át -
elő a világ...
Zuhanó erdő
a szíven át
vér-virág -
tör elő... tört
világ-csokor.
vibráló ég...
lobban az élet
lábam alatt
Simuló tér
alkonyba ér
Őrálló utca
kereszteződésnél
- láng lép az
ablakon át -
fény-kép-zelet
- vörös világ -
Kóborló szél
az est egére
rőt lovagot fest:
- Napkorong -
Szeme őriz
figyel reám,
...dűlő árny
mögül kacsint
madár száll
ajtómon át
izzik színes
pipacs virág
- vérző alkony -
vad látomáskép
hull fölöttem,
reccsen az ág
Lobogó fák...
égő erdő -
zuhatag tör
- a szíven át -
elő a világ...
Zuhanó erdő
a szíven át
vér-virág -
tör elő... tört
világ-csokor.
Szodoma ítélete
Ó, szörnyekkel megrakott
emberi szív-sötétkamra,
Úrtól levált leégett
üszög-tanya...!
Szemek fényét vesztő
önmagával mérő
sóbálvány-képző
morbidok agya.
Ó magasra zuhant
kegyelmet lesajnáló,
külön-tornyot építők
elvetemült hada!
Hazugságra hajlott,
apát megtagadó,
kemény nyakú fiak -
Isten kőtábláit törő,
Fiának testét tépő
Pokol-szülte horda;
Önpusztító életeddel
a Nagy Építész templomát
a testedet te magad
hamvasztod el. -
Nincs szükség az Úr
kénköve tüzének
reád hullására. -
Te öngyilkolós-öngyullasztós
öngerjesztős boszorka!
Te magad ítéled el magad
- S az Úr lenéz a hegyről
siratva üszög-temetőd.
emberi szív-sötétkamra,
Úrtól levált leégett
üszög-tanya...!
Szemek fényét vesztő
önmagával mérő
sóbálvány-képző
morbidok agya.
Ó magasra zuhant
kegyelmet lesajnáló,
külön-tornyot építők
elvetemült hada!
Hazugságra hajlott,
apát megtagadó,
kemény nyakú fiak -
Isten kőtábláit törő,
Fiának testét tépő
Pokol-szülte horda;
Önpusztító életeddel
a Nagy Építész templomát
a testedet te magad
hamvasztod el. -
Nincs szükség az Úr
kénköve tüzének
reád hullására. -
Te öngyilkolós-öngyullasztós
öngerjesztős boszorka!
Te magad ítéled el magad
- S az Úr lenéz a hegyről
siratva üszög-temetőd.
Végidők Jónása
Várok ellazult csendben -
fekete doboz velem szemben,
csak ülök s bámulom bénán
teljesen megigézetten.-
Belül egy hang szól hozzám:
"Kelj fel és menj el, Jónás
Ninivébe, és mondd el, hogy:
nemsoká mindennek vége!
Felgyúlt s nem tartom tovább:
kiöntöm haragom poharát -
Szóld nekik, Jónás Igémet:
még negyven nap és végzek!
Kelj fel, te lusta, értsd meg,
hogy Én szeretlek téged!
Nincs időd menni a hal(l)-ba!
Indulj, vagy...-a Pokolba!"
fekete doboz velem szemben,
csak ülök s bámulom bénán
teljesen megigézetten.-
Belül egy hang szól hozzám:
"Kelj fel és menj el, Jónás
Ninivébe, és mondd el, hogy:
nemsoká mindennek vége!
Felgyúlt s nem tartom tovább:
kiöntöm haragom poharát -
Szóld nekik, Jónás Igémet:
még negyven nap és végzek!
Kelj fel, te lusta, értsd meg,
hogy Én szeretlek téged!
Nincs időd menni a hal(l)-ba!
Indulj, vagy...-a Pokolba!"
Repülés
a külvilágot lezártam
befelé röpít a szárnyam
zuhanok át a végtelenen
érted egyetlen értelemben
hogy megteremtsem itt benn
az elveszett harmóniát
bár disszonáns a szívünk
és asszonánc a rímünk
én mégis reménykedem
hogy rátalálok egyszer
a szenvedély okára
a hőmérő fokára
a Nagy Medve fiára
a Rómeó és Júliára
az álmaink netovábbja
hogy folytatódjon a líra
és hömpölyögjön a múzsa
az árral szemben úszva
írjunk órjási verset
melyben az egész egy
szép kerek világ itt
de nem azt az alvilágit
hanem a mennyeit költi
s örökre meg is őrzi
szorítja nem ereszti el
átkel a veres tengeren
által viszi a szerelmet
a túlsó partra újra
s újra, meg újra fújja
reményt az ablakban állva
s megbicsaklik a hangja
s mint egy kifulladt hangya
rohangál ide, s oda
hogy végre megtalálja
s felhozza a napvilágra
mit a gondoló gondol
mit a szerelmes érez
mit egy hívő nem kérdez
mit csak az Isten lát már
hogy együtt a végtelenben
egy kies fénytengerben
velem karöltve úszol
s többé már nem nyúzol
csak szeretsz szeretsz s szeretlek
befelé röpít a szárnyam
zuhanok át a végtelenen
érted egyetlen értelemben
hogy megteremtsem itt benn
az elveszett harmóniát
bár disszonáns a szívünk
és asszonánc a rímünk
én mégis reménykedem
hogy rátalálok egyszer
a szenvedély okára
a hőmérő fokára
a Nagy Medve fiára
a Rómeó és Júliára
az álmaink netovábbja
hogy folytatódjon a líra
és hömpölyögjön a múzsa
az árral szemben úszva
írjunk órjási verset
melyben az egész egy
szép kerek világ itt
de nem azt az alvilágit
hanem a mennyeit költi
s örökre meg is őrzi
szorítja nem ereszti el
átkel a veres tengeren
által viszi a szerelmet
a túlsó partra újra
s újra, meg újra fújja
reményt az ablakban állva
s megbicsaklik a hangja
s mint egy kifulladt hangya
rohangál ide, s oda
hogy végre megtalálja
s felhozza a napvilágra
mit a gondoló gondol
mit a szerelmes érez
mit egy hívő nem kérdez
mit csak az Isten lát már
hogy együtt a végtelenben
egy kies fénytengerben
velem karöltve úszol
s többé már nem nyúzol
csak szeretsz szeretsz s szeretlek
Az örökbefogadott
Tarka szirmokba öltözött
szóvirág-lerakat -
egykor ti fényes jelek,
hordoztátok a tartalmat.
Mára már fölégette
minden lényegeteket
a megbomlott akarat.
Hitetlenül nézek rátok;
elveszett identitással
pengtek a papíron -
Szívem falát hiába
kongatjátok immár,
nem rendül rátok. -
Képmutató formáitok
üresen lógnak létem falán,
- csak bámulom az eget,
mit fölém festettetek
s szántóföldem fölé,
melyben az elrejtett kincs
nékem eltétetett.
Mennyire megcsaltatok
hazug bálványaitokkal!
Elhomályosítottátok
a fényt szívemben.
De most felkelek én,
s szétrombolom képeiteket!
Összetöröm maszkotok
álszent vigyorgását, -
lerántom rólatok a leplet,
megfosztom látszattól a lényeget,
kimondom a valóságot: -
Nincs szükségem többé rátok!
Örökbe fogadott: a SZERETET.
szóvirág-lerakat -
egykor ti fényes jelek,
hordoztátok a tartalmat.
Mára már fölégette
minden lényegeteket
a megbomlott akarat.
Hitetlenül nézek rátok;
elveszett identitással
pengtek a papíron -
Szívem falát hiába
kongatjátok immár,
nem rendül rátok. -
Képmutató formáitok
üresen lógnak létem falán,
- csak bámulom az eget,
mit fölém festettetek
s szántóföldem fölé,
melyben az elrejtett kincs
nékem eltétetett.
Mennyire megcsaltatok
hazug bálványaitokkal!
Elhomályosítottátok
a fényt szívemben.
De most felkelek én,
s szétrombolom képeiteket!
Összetöröm maszkotok
álszent vigyorgását, -
lerántom rólatok a leplet,
megfosztom látszattól a lényeget,
kimondom a valóságot: -
Nincs szükségem többé rátok!
Örökbe fogadott: a SZERETET.
A vonat robogott...
A vonat robogott velem
az ismeretlen felé.
Szívem egyre kattogott,
s csábító végtelen
izgalma izzított legbelül:
- Nem menekülés,
de vágyódás
az örök ország után.
- Szent öröm ölelése
hevítette lelkem,
mely itt megfoghatatlan
ugyan, de odaát? -
Állandó és rezzenéstelen;
Mint a szeretet érintése,
mely végigkísérte
minden tettét,
mikor itt járt köztünk
az Emberóriás.
- Ő örök egyedül
és enyészhetetlen,
bár jelenléte tünékeny
s leplezett olykor,
mégis az egyetlen
biztos pont számunkra
a porladó földi lét
vad hullámaiban.
az ismeretlen felé.
Szívem egyre kattogott,
s csábító végtelen
izgalma izzított legbelül:
- Nem menekülés,
de vágyódás
az örök ország után.
- Szent öröm ölelése
hevítette lelkem,
mely itt megfoghatatlan
ugyan, de odaát? -
Állandó és rezzenéstelen;
Mint a szeretet érintése,
mely végigkísérte
minden tettét,
mikor itt járt köztünk
az Emberóriás.
- Ő örök egyedül
és enyészhetetlen,
bár jelenléte tünékeny
s leplezett olykor,
mégis az egyetlen
biztos pont számunkra
a porladó földi lét
vad hullámaiban.
Érkezik a Valóság
Emberek, ébredjetek!
Lássátok, oszlik-foszlik a kép!
Mint egy elkopott vászon -
az évszázadok érlelik
s kormozzák szöveteit. -
Csak mállik a festék,
s lassan kirajzolódik: a LÉT.
Emberek, csak nézzetek
a virtualitás mögé! -
Ahogy szakadozik a vászon,
látszik egy eleven kép -
Álmotok megvalósul, s a
hazugság, mi körülleng
égett rongydarabként
foszlik szerteszét -
Kibomlik az égen egy arc,
a felhők mögül letekint -
Emberek, keljetek fel!
- Az Ember Fia közelít.
Lássátok, oszlik-foszlik a kép!
Mint egy elkopott vászon -
az évszázadok érlelik
s kormozzák szöveteit. -
Csak mállik a festék,
s lassan kirajzolódik: a LÉT.
Emberek, csak nézzetek
a virtualitás mögé! -
Ahogy szakadozik a vászon,
látszik egy eleven kép -
Álmotok megvalósul, s a
hazugság, mi körülleng
égett rongydarabként
foszlik szerteszét -
Kibomlik az égen egy arc,
a felhők mögül letekint -
Emberek, keljetek fel!
- Az Ember Fia közelít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése